Elekes Lajos

A Elekes Lajos világában mindig is nagy volt az érdeklődés és a kíváncsiság az emberek részéről. Akár a társadalomra gyakorolt ​​hatása, akár a történelemben betöltött relevanciája, akár egyszerűen a populáris kultúrában betöltött szerepe miatt, a Elekes Lajos-nek sikerült több millió ember figyelmét felkelteni szerte a világon. Ebben a cikkben alaposan megvizsgálunk mindent, ami a Elekes Lajos-el kapcsolatos, az eredetétől a mai hatásig. Elemezni fogjuk a különböző területekre gyakorolt ​​hatását, valamint időbeli alakulását is. Készüljön fel, hogy elmerüljön a Elekes Lajos lenyűgöző világában, és fedezze fel mindazokat a szempontokat, amelyek annyira relevánssá és érdekessé teszik.

Elekes Lajos
Született1914. november 11.[1]
Déva
Elhunyt1982. május 21. (67 évesen)[2]
Budapest[3]
Állampolgárságamagyar
Nemzetiségemagyar
HázastársaFöldes Éva
Foglalkozásatörténész,
egyetemi tanár
IskoláiMagyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (–1937)
KitüntetéseiKossuth-díj (1953)
SírhelyeFarkasréti temető (20. (Kodály) körönd, Urnaház, 6-os számú fülke)
A Wikimédia Commons tartalmaz Elekes Lajos témájú médiaállományokat.

Elekes Lajos (Déva, 1914. november 11. – Budapest, 1982. május 21.) Kossuth-díjas magyar történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Felesége Földes Éva pedagógus.

Életpályája

Egyetemi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte. 1937-ben szerzett bölcsészdoktori oklevelet. 1937-től a Magyar Országos Levéltárban gyakornok, 1942-től segédőr, 1946-ban allevéltárnok, 1946–49-ben osztályvezető, 1949–50-ben főigazgató-helyettes volt. 1942-ben a középkori román történelem tárgyköréből magántanárrá képesítették a budapesti tudományegyetemen, ahol 1945-től tanított. 1950-től az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, 1954 és 1957 között osztályvezetője. 1954-56-ban a Lenin Intézet magyar történeti tanszékének vezetője. 1957-től haláláig a budapesti tudományegyetem középkori magyar történeti tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, 1966–1969-ben a bölcsészettudományi kar dékánja. 1958 és 1970 között a Századok szerkesztőbizottságának elnöke, 1966 és 1968 között a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont igazgatója volt. Élete végén súlyos alkoholizmussal küzdött.[4]

Kutatási területe

Kezdetben középkori román történelemmel és a középkori magyar-román kapcsolatokkal foglalkozott. Jelentős kutatásokat végzett Hunyadi és a Hunyadiak korának megismerése érdekében. Élete utolsó szakaszában főként a történettudomány elméleti kérdéseit vizsgálta.

Díjak, elismerések

A Farkasréti temető Urnaháza. Itt található Elekes Lajos urnafülkéje is
  • Az MTA levelező tagja (1965)
  • Az MTA rendes tagja (1973)
  • Kossuth-díj (1953) (Hunyadi János című monográfiájáért (Budapest, 1952).

Főbb művei

  • Nagy István moldvai vajda politikája és Mátyás király (Bp., 1937)
  • A román történetírás válsága (Századok, 1940)
  • A román fejlődés alapvetése (Századok, 1940; németül: Archivum Europae Centro-Orientalis, 1941)
  • A Hunyadi-kérdés (Mátyás király Emlékkönyv, I, Bp., 1940)
  • A magyar-román viszony a Hunyadiak korában (Mátyás király Emlékkönyv, I. Bp., 1940)
  • A dinasztikus elv a román államfejlődésben (Századok, 1945-46)
  • Hunyadi (Magyar Történelmi Társulat 1952. 509p)
  • A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban (Bp., 1952)
  • Mátyás és kora (Bp., 1956); Rendiség és központosítás a feudális államokban (Bp., 1962, 188p)
  • A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig (Bp., 1964)
  • Történelmi ismeret-szocialista tudat (Bp., 1968)
  • Magyarország története, I. (egyetemi tankönyv, Léderer Emmával, Székely Györggyel, Bp., 1961)
  • Korszerű műveltség, történelmi gondolkodás (Bp., 1969); A történelemfelfogása korunk polgári tudományában (Bp., 1975)

Emlékezete

Sírja Budapesten található, a Farkasréti temető Urnaházában a 6-os számú urnafülke. 2004-től védett.

Irodalom

Jegyzetek

  1. ↑ Magyar életrajzi lexikon. Magyar életrajzi lexikon . Akadémiai Kiadó, 1967 (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  2. ↑ Francia Nemzeti Könyvtár: BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. ↑ PIM-névtér. (Hozzáférés: 2020. július 1.)
  4. ↑ Kosáry Domokos: A búcsúzások éve. Múlt-kor, 2003.

Források