Bibliai kánon

A bibliai kánon olyan szövegek (vagy „könyvek”) összessége, amelyeket egy adott zsidó vagy keresztény vallási közösség hiteles írásnak tekint.^[1] E könyvek listája, amelyek a Szentírás részét alkotják a vallási elöljárók közötti hosszas vita során jelent meg. Az elfogadott könyvek végső listáját gyakran úgy tartják, hogy azokat Isten ihlette. Ennek ellenére még mindig különbségek vannak a zsidó és a keresztény kánon, valamint a főbb keresztény irányzatok kánonjai között.^[2]

Már a 2. századtól fogva találkozunk a keresztény irodalomban olyan kifejezésekkel, mint az egyház kánona, az igazság kánona, a hit kánona. A kifejezést először és egyértelműen Athanasziosz (Atanáz) püspök alkalmazta a Bibliára Kr. u. 350 körül.

A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy az egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.

A kánon szó görög eredetű és „vesszőt”, „vonalzót”, „botot”, „mérővesszőt” jelent. Valószínűleg közös eredetű a héber kaneh szóval, amely „nád”, „sás”, „vessző”, „mérővessző” jelentésű (Ezékiel könyve 40,3 és 42,16). Már az ókori klasszikus irodalomban is használták „norma”, „szabály”, „példa”, „minta” értelemben, és az Újszövetségben is megtaláljuk (Második levél a korintusiaknak 10,13, Levél a galatáknak 6,16 stb.).

A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti.

A zsidók és a keresztények egyaránt azt vallják, hogy a Biblia tanítása szerint Isten kiválasztott „szent embereit”, a prófétákat használta fel arra, hogy az emberiségnek szóló üzeneteit tolmácsolják. A keresztények továbbá azt is vallják, hogy a prófétai írások megőrzését és minden néppel, emberrel való megismertetését pedig egyházára bízta. Pál apostol a zsidó nép jelentőségéről szólva az első helyen említi, hogy „Isten rájuk bízta az Ő beszédeit” (Rómaiakhoz írt levél 3,2).

A keresztény felfogás szerint a bibliai iratok által közölt kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával zárult le, bár a kánon csak az azt következő évszázadok során zárult le véglegesen.

Igen nagyszámú olyan írást ismerünk, amiből idéztek és amikből tanítottak a korai keresztények, jóval a kanonizálási folyamatot megelőzően. Erre konkrét bizonyítékokkal szolgálnak a nikaiai zsinatot megelőző egyházatyák írásai.^[3] Az egyik legismertebb példa az Énok könyve, amelyet Júdás apostol próféciai kijelentésnek minősített amikor idézett belőle, és szerzőjének Énokot nevezte meg, akit Isten prófétájának vallott, tartalmát pedig isteni sugallatú próféciának, figyelmeztetésnek.^[3] Ezt a művet ma apokrifnak, pontosabban pszeudoepigráfnak (álnéven írt) minősítik.

Egy másik, az ókeresztények által tanításra használt írat a Hermasz Pásztora, amelyben nem mellékesen szintén van tanítói utalás egy további, a korai keresztények által is használt könyvre, az Eldád és Modád könyvére.^[3]

Lásd még: apokrif iratok

Már a 2. századtól kezdve a szentírási könyvek több jegyzéke is maradt reánk.

Markión, a gnosztikus tanító megállapította maga kánonját, amelybe az evangéliumok közül csak Lukácsot, az apostolok levelei közül pedig csak Pál tíz levelét foglalta bele. Ez a kánon mutatja, hogy a szent iratok gyűjteményének fogalma már a 2. században létezett a hívők között.^[4]

170 körül keletkezett az ú. n. Muratori-töredék. Ennek hiányzó elején Máté és Márk bizonyosan meg volt említve, de hiányzik belőle a Zsidók., Jakab, Péter II. stb.^[5] Összességében a mai 27 újszövetségi könyvből 22 van benne.^[4] Magánolvasmányként megemlíti a Hermasz pásztorát is.^[5]

A korai szír és latin fordítások, amelyek a 2. század végén keletkeztek, 22 vagy 23 könyvet tartalmaztak a mai Újszövetség 27 iratából.^[4]

A korai egyházatyák, mint Polycarpus, Ignatius, Jusztinusz mártír, Irenaeus idéznek különböző újszövetségi iratokból: „ezt mondja az Úr”, „meg van írva”, „ezt mondja az Írás” formulákban. A legkorábbi tanú pedig a Didakhé, amely szintén így idéz.^[4]

A kereszténység első háromszáz évében nem volt kidolgozott kánon, amelyet valamennyi gyülekezet elfogadott. Pál levelei közül néhányat és a négy evangéliumot, amelyek szerzőjét Márknak, Máténak, Lukácsnak és Jánosnak tulajdonították, nyilvánosan felolvasták bizonyos gyülekezetekben.

A 3. század elején Órigenész ugyanazt a huszonhét könyvet használhatta, mint a jelenlegi újszövetségi kánonban, bár még mindig voltak viták a héberekhez írt levél, Jakab, Péter 2., János 2., János 3., Júdás levele és a Jelenések könyvét illetően,^[6] továbbá az antilegomena néven ismert levelek elfogadásáról.

A 325-ös nikaiai zsinat után Konstantin római császár utasította Euszebioszt, hogy állítsa össze az elfogadott keresztény iratokat.

Euszebiosz az Újszövetség valamennyi mai iratát felsorolta, de megemlítette, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.^[4] Az antilegomenák kifejezést használta két különálló csoportra: amelyeket a legtöbben jól ismertek és kanonikusnak ismertek el, a második csoportban azokat, amelyeket nem hitelesnek tartott.^[7]

A zsidókhoz írt levelet csak a 4. században fogadták el véglegesen a nyugati egyházban, mivel anonim irat.^[4] Jakab levelét Pál megigazulás-tanával való látszólagos ellentéte miatt ellenezték egyesek. Júdás levele a hitelesség szempontjából vált megkérdőjelezetté, ugyanis az Énokh könyve című pszeudoepigráf iratból idéz. Péter II. levelének szerzőségét kérdőjelezték meg, mert stílusában eltér Péter I. levelétől. János második és harmadik levele személyes jellege miatt nem terjedt el széles körben, ezért késett a kanonizálása.^[4]

Az egyházban az a hagyomány vált elfogadott ortodoxiává, amit a vetélkedő nézetek közötti viszályokból végül is a győzedelmesen kikerült felekezet képviselt. Ez a nyugati kereszténységben a római katolikus egyház volt, miután a kereszténység a római birodalom államvallásává vált.

Az egyik legrégebbi, ma is létező Biblia az úgynevezett Codex Vaticanus, amelyet 350 körül írtak.

Athanasius püspök 367-ben kelt húsvéti levelében felsorolta mind a 27 újszövetségi könyvet, mint amelyet ma kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasius ez a levele az újszövetségi kánon lezárulásának egyik dokumentuma.^[4]

A (mind az ószövetségi, mind az újszövetségi) kánon kialakulása az egyházban egy folyamat volt, mely valószínűleg 382-ben zárult le véglegesen a római zsinaton. Ekkor a zsinat I. (Szt.) Damáz pápa vezetésével teljes listát adott ki mind az Ószövetség, mind az Újszövetség kánoni könyveiről. A dokumentum "Decretum Damasi" néven ismert

A katolikus egyház hivatalos megnyilatkozásai között találjuk meg ezt a iratot, amelynek gyűjteményes kiadását a keresztény közismeret ún. "Denzinger"-nek nevez, Heinrich Denzinger (1819-1883) német jezsuita első szerkesztője nyomán.

Az első zsinat, amely elfogadta a jelenlegi katolikus kánont (az 1546-os tridenti kánon), Hippo Regius szinódusa lehetett, amelyet Észak-Afrikában 393-ban tartottak meg. Ezen szinódus határozatát a 397-ben, majd a 419-ben tartott karthágói szinódus is felolvasta és megerősítette.^[8] Ezek a gyűlések Hippói Ágoston (354–430) felügyelete és befolyása alatt zajlottak, aki a kánont már lezártnak tekintette.^[9]

Az egyháztörténészek alapján így Nyugaton a 4. századtól volt egységes újszövetségi kánon.^[10]

A Constitutio Apostolorum, a szír kánon (400 körül), Philastrius (395), Junilius Africanus és a későbbiek apokrif könyveket egyáltalán nem sorolnak fel, kivéve az „apostolok kánonjait“. A Jelenéseket és Zsidókhoz írt levelet pedig a novatiánusok miatt nem említik.^[5]

Az 5. századra a keleti kereszténység – a malankár és asszír egyházaktól eltekintve^[11] – elfogadta a Jelenések könyvét, így harmóniába került a kánon kérdésében.^[12] Utóbbiak, a malankár és asszír egyházak több apostoli levelet sem fogadtak el, ami a kereszténység többségének kánonjában benne van.^[11] Az etióp ortodoxok pedig olyan újszövetségi könyveket fogadnak el, amit a többi keresztény egyház nem.^[13]

Jeromos (kb. 347–kb. 420) azon kevés keresztények egyike volt az ókeresztény évszázadokban, akik megtanultak héberül.^[14] A zsidó rabbiktól tanultak arra késztették, hogy éles különbséget tegyen a zsidók által jóváhagyott ószövetségi kánon és a Septuagintában szereplő könyvek között. Mivel a héber szöveget kezdte előnyben részesíteni a Septuagintával szemben, így a zsidó kánont is elsődleges tekintéllyel ruházta fel, és a deuterokanonikus könyveket vagy apokrifokat a legjobb esetben is csak másodlagos pozícióba helyezte.^[14]

A deuterokanonikus könyvek helyzete a középkoron keresztül vitatott maradt. Egyes teológusok követték Jeromost, és teljesen kizárták őket a Bibliából; mások Ágostont követték, és elfogadták őket.^[14]

Az alább felsorolt, az Újszövetséghez kapcsolódó könyvek egyikét-másikát egyes helyi kánonok elfogadtak, többet közülük néhány egyházatya is támogatott, némely régi újszövetségi kézirat gyűjteményben is megtalálhatók voltak. A folyamatos vizsgálat és rostálás során végül is elvetették a bibliai kánonba való felvételüket. A középkori egyházban még nagyon kedveltek egyeseket ezek közül, különösen a Hermasz pásztorát, azonban semmilyen egyházi zsinat vagy szinódus nem kanonizálta őket.^[4] A legfontosabb ezek közül:^[4]

• Barnabás levele (70-130 között)
• Kelemen II. levél (2. század)
• Hermasz pásztora
• Didakhé
• Péter apokalipszise (150 körül)
• Pál és Tekla cselekedetei (2. század)
• Laodiceaiakhoz írt levél (wd)
• Zsidók (héberek) evangéliuma (2. század)
• Polikárp levele a filippibeliekhez (wd) (2. század)
• Antiochiai Ignác hét levele (2. század)

Lásd még: Apokrif_iratok#Újszövetségi apokrifek

A reformáció idején az ószövetségi kánon korábban megszokott terjedelme is megkérdőjeleződött, amely a Septuagintán alapult. Luther az Ószövetség fordításában a zsidó kánonra alapozta munkáját, 1534-es bibliakiadásában a deuterokánonikus könyveket függelékbe tette,^[5] azaz hét ószövetségi könyvet áthelyezett az apokrifok közé, amelyek nem tekinthetők egyenlőnek a Szentírás többi könyvével, de hasznos és jó olvasni őket.^[15] Ez a hét könyv: Judit, Tóbiás, Makkabeus 1. és Makkabeus 2., Bölcsesség könyve, Sirák fia, Báruk.

1546-ban a katolikus egyház tridenti zsinata dogmatizálta az apokrifok folytonosságát a következő módon:

A zsinat elfogadja és tiszteli az összes könyvet, (belefoglalva az apokrifokat) mind az Ó- mind az Újszövetséget. Az egy Istent tekinti mindkettő szerzőjének... Ha valaki nem fogadja el szentnek és kanonikusnak a mondott könyveket teljességükben, minden részlettel együtt, amint a Katolikus Egyházban olvassák, azon legyen átok.^[16][17]

A zsinat minden bizonnyal a reformációval szembeni ellentét miatt fogalmazott ilyen formában. Ennek ellenére neves katolikus teológusok is tagadták az apokrif iratok kanonikusságát, köztük például Tommaso De Vio bíboros.^[4]

A protestánsok visszatértek a héber ószövetségi kánonhoz, a keleti ortodox egyházakban pedig máig a Septuagintát használják Ószövetségként.

Az Ószövetség kanonizációja hosszú folyamat végeredménye. A legelső, egységesen sugalmazottnak elfogadott könyvek csoportja a Tóra, azaz a Törvénykönyv (Mózes öt könyve) volt. Ez már a Kr. e. 4. században többé kevésbé kialakult. A prófétai könyvek (Nebi’îm)kánonja valamikor a Kr. e. 2. században véglegesült, bár ezt nem minden zsidó felekezet fogadta el. Így például a szadduceusok kizárólag a Tóra sugalmazottságát vallották. A legvitatottabb azonban a Ketûbîm (azaz Írások) listája volt. A kereszténység kialakulásának idejében erről még nem volt egységes álláspont a zsidók körében. Egyes zsidó csoportok (például az alexandriai diaszpórában élők több olyan könyvet is elismertek sugalmazottnak, amit a judeai farizeus zsidóság nem tekintett annak. Ezek egy része már eleve görögül íródott, ám többségük arámi vagy héber könyvek koiné fordítása volt.

A végleges héber kánon 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a keresztény (protestáns) 39-es felosztással, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbözőség abból adódik, hogy a héber kánonban Sámuel első és második könyve, valamint A királyok első és második könyve és A krónikák első és második könyve csak egy-egy könyv, a 12 kispróféta is egy könyv, illetve Ezdrás és Nehémiás könyvei is egyetlen könyvet alkotnak.

1. A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről; ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Például „Még ezek is Salamon példabeszédei, melyeket összeszedegettek Ezékiásnak, a Júda királyának emberei” (Péld 25,1).
2. Az Ószövetség Kr. e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Szeptuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt.
3. A Kr. e. 132 körüli Jézus, Sirák fiának könyve című deuterokanonikus irat bevezetése szerint ez idő tájt már nemcsak egységes gyűjteményként voltak ismertek a szent iratok, hanem az Újszövetségből ismert hármas felosztás is megvolt: a törvény, a próféták és az írások.
4. Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az „Írásokról”, szintén igen fontos tanúság. Az Kr. u. 1. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes („a törvény és a próféták”) vagy hármas felosztás („a törvény, a próféták és az írások” vagy „zsoltárok”) is érvényben volt. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté evangéliuma 5,17).
5. Philón, az alexandriai görög műveltségű zsidó filozófus Kr. u. 40 körül szintén úgy beszél a szent iratokról, mint amelyek „a törvény, a próféták, a himnuszok és a többi írás” gyűjteményét foglalják magukba, amelyek „nevelik és tökéletesítik a tudást és a kegyességet”. (De Vita Contemplativa, III. 25.)
6. Josephus Flavius, zsidó történetíró (kb. Kr. u. 37–100) írja: „I. Artaxerxész (Longimanusz, Kr. e. 464 – 424) óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései…” (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, Budapest, 1984 – Hahn István fordítása)
7. Egyes tudósok úgy gondolják, hogy Kr. u. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallás központja lett Jeruzsálem pusztulása után, és ezen a zsinaton megállapították a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusát. Az elméletet Heinrich Graetz dolgozta ki 1871-ben, mely hamar népszerű lett. Azonban már 1925-ben megkérdőjelezte W. M. Christie a The Journal of Theological Studies szakfolyóiratban megjelent cikkében a zsinat történelmiségét és az 1960-as, 70-es évekre általános nézet lett az elmélet megalapozatlan volta.^[18] A kritikusok szerint a héber kánon a Kr. e. 4. században rögzítve volt már, és ezen semmit sem változtattak az Kr. u. 1. században a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Meliton sárdisi keresztény püspöktől való a Kr. u. 170 körülről, aki a Közel-Keletre utazott azért, hogy pontosan ismerteti az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban. Végül a Kr. u. 5. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, amelyet az alábbiakban ismertetünk. (Ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)

Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása, mert az egyes iratok általános, az egész Római Birodalomra kiterjedő elterjedése, illetve ismertté válása szükséges volt a kánon lezárulásához. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt A jelenések könyve (1,3) alapján: „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit”.

1. Lukács evangéliuma (1,1–4) tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert.
2. A 2–4. századi egyházatyák, Papiasz Hierapolitész, Szent Polükarposz, Antiochiai Szent Ignác, Szent Jusztinusz , Iréneusz idéznek különböző újszövetségi iratokból „ezt mondja az Úr”, „meg van írva”, „ezt mondja az Írás” formulával. A legkorábbi, legfontosabb tanú pedig a Didaché című irat, amely szintén így idéz.
3. Az úgynevezett Muratori kánonjegyzék Kr. u. 170 körül keletkezett, latin nyelvű, töredékes irat. 22 újszövetségi iratot sorol fel, és rövid megjegyzéseket tesz az egyes iratokkal kapcsolatos adatokról a kanonikusság szempontjából. Szerzője ismeretlen.
4. A régi szír és latin fordítások, amelyek a 2. század végén keletkeztek, 22, illetve 23 iratot tartalmaznak az Újszövetség 27 iratából.
5. Egy népszerű, és az interneten igen sok példányban olvasható félreértés szerint létezik Kr. u. 206-ból egy Codex Baroccio nevű kánonlista, mely az Újszövetség 27 iratából 26-ot tartalmaz, csak A jelenések könyve hiányzik belőle. A valóságban ilyen irat nincs. A félreértést az okozta, hogy egy késő középkori dokumentum lapszéli jegyzete hivatkozik a Codex Baroccio 206-ra, amit bizonyos bibliakutatók évszámnak hittek. A valóságban ez nem évszámot jelent, hanem a Barocci-gyűjtemény 206. darabját, amely feltehetően a IX. századból való.
6. Az egyháztörténetíró Eusebius (340 körül) az Újszövetség valamennyi iratát felsorolja, de megemlíti, hogy hat könyvvel kapcsolatban egyesek ellenvetéseket támasztanak.
7. Nagy Szent Atanáz püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Atanáznak ez a levele a keleti egyházban az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.
8. A nyugati kereszténység a kánont a 386-os Római zsinaton véglegesítette, Damasus római püspök és Hieronymus presbiter vezetésével

Az összes iratot, amelyeket a kanonizáció folyamán megvizsgáltak, négy csoportba oszthatjuk. Az első századok egyházatyáitól valók az alábbi fogalmak és a csoportosítás.

• Homologoumena csoport: Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket egyhangúlag, azonnal mindenki kanonikusnak fogadott el. (Az elnevezés a homologeo igéből származik, amelynek jelentése: 'egyetérteni'.)
• Antilegomena csoport: Az a néhány ó- és újszövetségi irat tartozik ide, amelyeket szintén sokan és azonnal elismertek, egyesek azonban később kétségbe vonták a kanonikusságukat. (Az elnevezés az antilego igéből származik, amelynek jelentése: 'ellentmondani'.) Ezek az ellenvetések, melyekről bebizonyosodott, hogy félreértésen, illetve meg nem értésen alapultak, nem rendítették meg e könyvek kánoni tekintélyét.
• A pszeudoepigráf iratok csoportja: Ide tartoznak azok az írások, amelyeket egyöntetűen mindenki elvetett, mint a prófétai, apostoli iratok utánzásával próbálkozó hamisítványokat. (A pseudoepigrafo kifejezés jelentése: 'álírások, hamisítványok'.)
• Az apokrif iratok csoportja: Azok a könyvek tartoznak az apokrifek közé, amelyeket általánosan nem fogadtak el kanonikusnak, egyesek vagy egyes zsinatok azonban igen. (Az apokripha görög kifejezés jelentése: 'elrejtett'. Arra utal, hogy ezeket az iratokat nem volt szabad olvasni a zsinagóga, illetve a keresztény gyülekezet istentiszteletein.)

A 4. században volt egy második kanonizáció, amikor néhány további könyvet is beillesztettek a kánonba. Ezeket az úgynevezett deuterokanonikus könyvek, vagyis a „második kánonhoz tartozó” könyveket ma csak a katolikus és az ortodox Biblia tartalmazza, a protestáns Biblia nem. A protestánsok az apokrif iratok közé sorolják őket.

Vannak olyan könyvek, amelyek ma benne vannak a kánonban, de sokáig vitatottak voltak, ezek az antilegomenák.

Bővebben: antilegomenák

Bővebben: Deuterokanonikus könyvek

A következő könyveket a protestáns kánon nem tartalmazza. A protestánsok apokrif iratoknak tartják őket.

Bővebben: Apokrif iratok

Semelyik jelentősebb mai egyház nem fogadja el őket. Némelyiküket egyes bibliaváltozatok valaha tartalmaztak, illetve egyes mai kisebb keresztény egyházak (például a kopt és az etiópiai) elfogadják. (A kopt egyház Bibliája például tartalmazza az Énokh könyvét (Henoch apokalipszise) és a Pál levele a laodicabeliekhez című iratot.)

A római katolikusoknál 73 kanonikus könyv van: 39 protokanonikus, 7 deuterokanonikus és 27 újszövetségi.^[19]

Az ortodox kereszténység jó részében 76 kanonikus könyv van: 39 protokanonikus, 10 deuterokanonikus és 27 újszövetségi.^[19]

A protestánsok zöménél 66 kanonikus könyv van.^[19]

Összehasonlítás

A kereszténység különböző irányzataiban, ágaiban elfogadott kanonikus könyvek:

• Henrich Denzinger - Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó- Szent István Társulat, 2004., Bátonyterenye-Budapest.
• Magyar katolikus lexikon
• Vankó-Reisinger: Bevezetés a Biblia tanulmányozásához, Bibliaiskolák Közössége, 1993.
• Pecsuk Ottó (szerk.): Bibliaismereti kézikönyv, Kálvin Kiadó, 2008
• A Biblia története, a Biblia keletkezése és hatása, Kálvin János kiadó 2007 Budapest ISBN 978 963 5580804

• http://www.bible-researcher.com/canon4.html

• Biblia
• A Biblia könyvei
• Apokrif iratok
• A Biblia írói