Ez a cikk a Robert Johnson-gyel foglalkozik, egy nagyon fontos témával, amely az utóbbi időben felkeltette a szakértők és a nagyközönség figyelmét. A Robert Johnson olyan téma, amely vitákat, vitákat váltott ki, és az emberek széles körében keltette fel az érdeklődést. Ezért kulcsfontosságú a Robert Johnson-hez kapcsolódó összes szempont alapos elemzése annak érdekében, hogy megértsük hatását, következményeit, és keressük a lehetséges megoldásokat vagy válaszokat. Ebben a cikkben különböző szempontokat tárunk fel, releváns adatokat mutatunk be, és mélyreható elmélkedéseket kínálunk a Robert Johnson-ről, hogy megkíséreljük megvilágítani ezt a ma oly fontos témát.
Robert Johnson | |
![]() | |
Életrajzi adatok | |
Születési név | Robert Leroy Johnson |
Született | 1911. május 8.[1][2][3][4][5] Hazlehurst[6] |
Elhunyt | 1938. augusztus 16. (27 évesen)[1][2][7][3][4] Greenwood |
Sírhely | nem ismert |
Pályafutás | |
Műfajok | Delta blues, country blues |
Aktív évek | 1929–1938 |
Hangszer | gitár, szájharmonika |
Díjak |
|
Tevékenység | zenész, dalszerző |
Kiadók | Columbia Records |
IPI-névazonosító |
|
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Robert Johnson témájú médiaállományokat. | |
Robert Leroy Johnson (Hazlehurst, Mississippi, 1911. május 8. – Greenwood, Mississippi, 1938. augusztus 16.) Grammy-díjas amerikai bluesgitáros volt, az egyik leghíresebb Delta blues zenész. Az 1936–37-ben kiadott dalai figyelemre méltó ének- és gitártudásról, továbbá dalszerzői képességről tesznek tanúbizonyságot. Mindössze 27 évet élt. Kevés dokumentum maradt fenn róla.
Johnson számai, énektudása és gitárstílusa számos népszerű előadót ihletett meg, mint például Muddy Waterst, a Led Zeppelint, Bob Dylant, a The Rolling Stonest, Johnny Wintert, Jeff Becket és Eric Claptont. Clapton így jellemezte Johnsont:
Johnson az elsők között volt, akiket 1986-ban beiktattak a Rock and Roll Hall of Fame-be.[10] A Rolling Stone magazin 2003-ban kiadott Minden idők 100 legjobb gitárosának listáján az ötödik helyre került,[11] de a lista 2011-es újrakiadásán már csak a 71. helyre rangsorolták.[12]
Robert Johnson a Mississippi állambeli Hazlehurst mellett, egy farmon született. Születési idejét nem lehet biztosan megállapítani. Az iskolai papírok, valamint halotti bizonyítványa 1909-et és 1912-t teszik meg születési évének, egyik sem említi az általánosan elterjedt 1911-et. Állítólag gyerekkora óta szenvedett attól, hogy a rasszista délen feketének született. Először Son House és Charlie Patton játékát próbálta utánozni, 1930 körül játszott is Son House-zal. További partnerei: Johnny Shines, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James.
Csak 29 dalt vettek fel tőle, tizenhármat kétszer, így ma 42 dala ismert. A felvételek két alkalommal, 1936 novemberében, a Texas állambeli San Antonióban (egy hotelben), valamint 1937 júniusában, Dallasban (egy iroda hátsó szobájában) készültek. Köztük volt a "Come on in My Kitchen", a "Love in Vain", a "Sweet Home Chicago", a "Cross Road Blues", a "Terraplane Blues" és az "I Believe I'll Dust My Broom"; ezeket sokan feldolgozták.
Egy népszerű legenda szerint Johnson whiskyjébe egy féltékeny férj sztrichnint kevert. Ám a mérgezésből felépülhetett, és talán tüdőgyulladásban halt meg 1938. augusztus 16-án, a Mississippi állambeli Greenwoodban. Vannak feltételezések, melyek szerint szifiliszt kapott. Halálának valódi oka azonban mindmáig ismeretlen, halotti bizonyítványa szerint holttestét egyetlen orvos sem látta.
Egy másik legenda szerint Johnson eladta a lelkét az ördögnek a 61-es és a 49-es út kereszteződésében, a Mississippi állambeli Clarksdale-ben; sokan ezzel magyarázták, hogy nagyon rövid idő alatt vált nagyon rossz gitárosból nagyon jó gitárossá. A kereszteződés, amelyre Johnson hivatkozik, eléggé közel van ehhez. A történetet először Son House mesélte, de ezt Johnson egyetlen dala sem erősíti meg, a beszédes címek ellenére sem: "Me and the Devil Blues" (Én és az ördögi blues), vagy a "Hellhound on My Trail" (Nyomomban a pokol kutyája).
Johnsont gyakran nevezik minden idők legnagyobb blueszenészének, vagy a 20. század legfontosabb zenészének, de azok, akik először hallják felvételeit, némiképp csalódnak. Ez azért lehet, mert idegen tőlük az érzelmek ilyen fokú kifejezése, ami a Delta blues sajátossága, vagy mert a felvételek minősége nem mérhető a maiakéhoz. Johnson gitárjátéka nagyon ügyes, hangja viszont kissé éles volt.
Sokan kérdőjelezik meg Johnson eredetiségét. Nem ő találta ki a bluest, mivel már majd' ötven évvel azelőtt készültek bluesfelvételek. Példaképe az utánozhatatlan Son House volt, aki mindenkinél (kivéve barátjánál, Charlie Pattonnél) többet tett a Delta blues stílusának meghonosításáért: száraz hangja és slide-os gitározása egy fémtestű gitáron egyedivé tette. De Johnson ehhez hozzáadta Skip James szeszélyességét és Lonnie Johnson jazzes stílusát. Néhány dalában csak névrokonát utánozza. Ismerte Leroy Carrt, aki akkoriban a legismertebb férfi bluesénekes volt, és néhány dalának ("Sweet Home Chicago", "I Believe I'll Dust My Broom") forrása a városi blues volt (Kokomo Arnold, Peetie Wheatstraw).
Johnson ezekből egy új hangzást dolgozott ki, ami közvetlen volt és ravasz. A "Sweet Home Chicago"-n hallható, ahogy a mély húrokon egy guruló, biztos kíséretet ad a dalnak. Előszeretettel játszott különleges dallamokat a magasabb húrokon, ahogy ez a "Walking Blues"-on is hallható. Együtt játszott a fiatal Howlin' Wolffal és Sonny Boy Williamson II-vel (aki állítólag ott volt a végzetes éjszakán, amikor Johnson megitta a mérgezett whiskyt, és figyelmeztette is, hogy ne igyon a nyitott üvegből). Johnson saját mostohafiát, Robert "Junior" Lockwoodot is tanította. Elmore James és Muddy Waters is mentorának vallotta őt. Ezek a zenészek és mások, akik az 1950-es években kialakították a chicagói bluest, mind az ő dalait játszották, csak elektromos erősítéssel.
Évekkel a halála után Johnson rajongói táborában már rockzenészek is jelen voltak, például Keith Richards és Eric Clapton. Amikor Brian Jones először mutatta be Richardsnak Johnson zenéjét, az azt kérdezte: „Ki az a másik ember, aki vele játszik?” Nem vette észre ugyanis, hogy csak Johnson van a felvételen. Clapton ezt mondta róla: „a legfontosabb blueszenész, aki valaha élt”. A Cream "Crossroads" című dala a "Cross Road Blues" feldolgozása, melyben Johnson állítólag eladja a lelkét az ördögnek. Bár az eredeti szöveg ("Standin' at the crossroads, tried to flag a ride" – "A kereszteződésnél álltam, jeleztem a kocsiknak") inkább stoppolásra utal. A Led Zeppelin The Lemon Song című dala ugyan Howlin Wolf „Killing Floor” című számára épült, de a középrésze Johnsonra utal a „Squeeze My Lemon” című betéttel. A „Travelling Riverside Blues” pedig állandó koncertszámuk volt.
Johnson felvételei folyamatosan beszerezhetőek azóta, hogy John Hammond rábeszélte a Columbia Recordsot a felvételek kiadására King of the Delta Blues Singers címmel, 1961-ben. Egy következő album, melyen Johnson összes fennmaradt felvétele rajta volt, még ugyanabban az évtizedben megjelent. Az 1990-es évek elején egy gyűjteményes CD-sorozat is megjelent Johnson dalaiból.
Magyar nyelvű önálló életrajzi könyv még nem jelent meg Robert Johnsonról. Nemes Nagy Péter 2000-ben megjelent "A blues nyomában" című kötetének egyik fejezetét Robert Johnsonnak szentelte.
A Coen fivérek Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Art Thou?) című filmjében is található utalás Johnsonra. A 3 szökött fegyenc (George Clooney, John Turturro, Tim Blake Nelson alakítja) kocsijukkal felvesznek egy kereszteződésben álldogáló, fiatal, fekete gitárost, aki arra a kérdésre, hogy mi dolga itt a semmi közepén, azt válaszolja, hogy előző este itt találkozott az ördöggel és eladta neki a lelkét.
Az Odaát (Supernatural) című amerikai sorozat 2. évad 8. részében (Crossroad blues) is megjelenik halálának legendája, és két száma, a Hellhound on my Trail és a Crossroad Blues egy része is hallható benne.