Napjainkban a Benkő Samu olyan téma, amely nagy jelentőséggel bír és az emberek széles körét érdekli. Akár a társadalomra gyakorolt hatása, akár a mindennapi életre gyakorolt hatásai, akár történelmi jelentősége miatt, a Benkő Samu a vita kulcsfontosságú pontja lett különböző területeken. A Benkő Samu megjelenésétől az idők során bekövetkezett fejlődéséig felkeltette az akadémikusok, a szakemberek és a kíváncsiak figyelmét. Ebben a cikkben a Benkő Samu-hez kapcsolódó különböző szempontokat vizsgáljuk meg, annak eredetétől a jelenlegi hatásaiig, azzal a szándékkal, hogy átfogó és gazdagító perspektívát kínáljunk erre a nagyon releváns témára.
Benkő Samu | |
Horváth László felvétele | |
Született | 1928. február 25.[1] Lőrincfalva |
Elhunyt | 2021. december 21. (93 évesen)[2] Budapest[3] |
Állampolgársága | |
Házastársa | B. Nagy Margit |
Gyermekei | Benkő Elek |
Foglalkozása |
|
Iskolái | Bolyai Tudományegyetem (–1949) |
Kitüntetései |
|
Sírhelye | Házsongárdi temető |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Benkő Samu témájú médiaállományokat. | |
Benkő Samu (Lőrincfalva, 1928. február 25. – Budapest, 2021. december 21.) Széchenyi-díjas erdélyi magyar művelődéstörténész, a Bolyai-kutatás kiemelkedő alakja, az MTA külső tagja. Bátyja Benkő Loránd (1921–2011) nyelvész, akadémikus, felesége B. Nagy Margit művészettörténész, fia Benkő Elek régész.
Református lelkészcsaládban született. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. 1949–1952 között tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957-58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész.
Az erdélyi művelődéstörténet 18-19. századának kutatója. Fontos szerepet játszott Bolyai János kéziratos hagyatékának feldolgozásában. Több tanulmánya Kemény Zsigmondhoz kapcsolódik, akinek közreadta a naplóját, amelyet Árvay József fedezett fel a sepsiszentgyörgyi levéltárban. Munkatársa volt az 1964-ben megjelent Istoria României (Románia történelme) III. kötetének (1964), egyik szerkesztője a Revoluția de la 1848–1849 din Transilvania (I. 1977; II. 1979) című sorozatnak. Sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc és Bolyai János vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), Nicolae Bălcescu-díj (1980), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Déry Tibor-jutalom (1994), Széchenyi-díj (1997, a magyar művelődéstörténet és értelmiségtörténet tanulságait példaként felmutató munkásságáért), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000), Hazám-díj (2008). A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
2022. január 15-én temették a kolozsvári Házsongárdi temetőbe.[4]