Ebben a cikkben elmélyülünk a A koreai udvar konyhaművészete izgalmas világában, feltárva annak számos oldalát, és részletes elemzést adunk a mai társadalomban betöltött fontosságáról. A következőkben foglalkozunk történelmi jelentőséggel, a szakmai téren gyakorolt hatásával, a populáris kultúrára gyakorolt hatásával és a mai kihívásokkal. A A koreai udvar konyhaművészete nagy érdeklődésre számot tartó téma, és tanulmányozása lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük hatókörét és azt, ahogyan a valóságunkat alakította. Csatlakozzon hozzánk a A koreai udvar konyhaművészete körútjára, és fedezze fel mindazt, amit ez a téma kínál.
A koreai udvar konyhaművészete a koreai gasztronómia azon ága, mely a Csoszon-kor (1392–1910) konyhaművészetén alapszik. A 21. században a királyi udvarban régen felszolgált ételek divatba jöttek, köszönhetően például az olyan népszerű televíziós sorozatoknak, mint A palota ékköve.[1] A királyi konyhaművészet megőrzését a Koreai Királyi Konyhaművészet Intézete felügyeli, mely éttermet is üzemeltet, valamint kurzusokat tart, ahol meg lehet tanulni elkészíteni az ételeket.[2] 1971-ben a királyi konyhaművészetet Korea fontos szellemi kulturális örökségének nyilvánították.[3]
Története
Királyi konyha modellje a Tedzsanggum élményparkbanKungnjo udvarhölgyek (kék-zöld hanbokban) egy Csoszon-kort idéző kosztümös előadásban
A korai királyságok udvari ételeiről keveset tudni, bár feljegyzések már a Silla királyság idejéből (7. század) is vannak arról, hogy egyes királyok hatalmas lakomákat, banketteket rendeztek, ahol több mint ötvenféle ételt szolgáltak fel, az ételek mibenlétét azonban nem írták le. A királyi udvar étkezési szokásait leginkább a Csoszon-kori feljegyzésekből lehet megismerni.[4]
A Csoszon-udvarban az ételek kiemelkedő fontosságúak voltak, ezt támasztja alá, hogy a hat minisztériumban (육조, Jukcso) számos hivatalnok volt felelős a királyi udvar ellátásáért, az ételek elkészítéséért, beszerzéséért, a munkafolyamatok ellenőrzéséért. Ezen felül a palotában több száz asszony, úgynevezett kungnjo (궁녀, „palotahölgy”) dolgozott, akik többek között az ételek elkészítéséért és felszolgálásáért voltak felelősek, ételtípusonként. Volt külön szakács ttokféleségekhez, levesekhez, teákhoz, stb. A pontos hierarchiát törvényben határozták meg. A szakácsnőket a nagyszabású lakomák idején a palotán kívül élő férfi szakácsok (대령숙수, terjong szukszu) segítették, nekik csak ilyen alkalmakkor volt szabad belépniük a palotába. A többféle rangfokozattal rendelkező kungnjo udvarhölgyek soha nem mehettek férjhez.[4][5]
Az udvarban felszolgált ételek mennyiségben és változatosságban is különböztek a hétköznapi emberek étrendjétől. A házasodási törvénynek köszönhetően – ami megtiltotta az azonos klánba tartozók közötti házasságot – a királyok a nemesség soraiból választottak feleséget, így a nemesek (양반, jangban) megismerkedhettek az esküvőkön felszolgált ételekkel, átvéve ezeket a szokásokat a saját esküvői ceremóniáikhoz, fokozatosan továbbadva az információt az alacsonyabb osztályúaknak, így egyes ételek bekerültek az udvaron kívül élők étrendjébe is. A tartományok kormányzóinak minden hónapban válogatott alapanyagokat kellett a palotába küldetniük, így a szakácsok hozzáfértek a különféle régiók specialitásaihoz, a szezonális alapanyagokhoz és változatos menüt tudtak összeállítani.[4]
Terítés
Pangccsa, azaz koreai bronzedények
A Csoszon-korban az uralkodó és felesége számára ötször szolgáltak fel ételt egy nap, háromszori főétkezés és két kisebb étkezés volt a jellemző. A király és a királyné külön ültek egy étkezőben (수라간, szuragan), mindkettőjüknek három asztalon szolgálták fel az ételeket, meghatározott sorrendben (수라상, szuraszang). Három-három udvarhölgy (수라상궁, szuraszanggung) segédkezett az étkezésnél, feladatuk a fedők felemelése, az étel felkínálása, minőségének ellenőrzése és az üres edények elvitele volt, valamint egyikük meg is kóstolta az ételeket, hogy meggyőződjön, nincs megmérgezve.[6]
A szuraszang, azaz a királyi étkezőasztal terítésének megvoltak a szabályai, nem csak hogy milyen ételeket lehetett felszolgálni, de azok sorrendje és elhelyezkedése az asztalon is fontos volt. Általánosságban felszolgáltak kétféle rizst, kétféle levest, kétféle ragut, egyféle ccsimet, csongolt, háromféle kimcshit, ételízesítőket (kandzsang, kocshudzsang, töndzsang) és tizenkétféle szezonális pancshant (십이첩, sibicshop, „tizenkettes tálalás”). Az asztalokon öt pár szudzsot helyeztek el, kettőt használt a király, a többi hármat pedig a felszolgáló udvarhölgyek.[6][7] Az evőeszközök és az étkészletek, edények kovácsolt bronzötvözetből készültek, összefoglaló nevük pangccsa jugi (방짜 유기). Ezek az edények jól sterilizálhatóak, szagtalanok és nem mérgezőek, így rendkívül népszerűek voltak a nemesség körében is.[8][9]
A királyi főétkezések elnevezése szura (수라) volt, ami egy mongol eredetű szó és a kései Korjo-dinasztia korában került a koreai nyelvbe. A napi kétszeri főétkezést reggel tízkor és délután ötkor ejtették meg. A reggeli előtt, délután kettőkor és lefekvés előtt kevesebb, könnyebb ételt: kásaféléket, tésztaféléket, kimcshit és zöldségeket szolgáltak fel. Az alkoholos italokat időről-időre betiltották a palotában, azonban jobbára mégis fogyasztotta az uralkodó. A Korjo-dinasztia idejében a buddhizmus hatására leginkább zöld teát ittak, ezt később kiszorították a gyümölcs- és gyógyteák. A tej ritka ital volt, jóformán csak gyógyításra alkalmazták.[6][10]
Szuraszang
Szuraszang-elrendezésA szuraszang asztalok egyikének modellje a Tedzsanggum élményparkbanSinszollo (신선로), egyfajta csongol a királyi konyhaművészetben
A-B-C szuraszanggung (수라상궁, a szuraszangért felelős udvarhölgy)
A ccsim a párolt, gőzölt vagy kevés lében főtt húsok és zöldségek összefoglaló neve, ide tartozik a ttokpokki is,[16][27] míg a szon a hússal vagy gombával töltött zöldségfélék elnevezése, amelyeket párolnak vagy főznek.[16]
A csorige (조리개) a királyi konyhában azokat a párolt, dinsztelt ételeket jelentette, amelyekhez a főzés utolsó fázisában keményítőt adtak, hogy besűrítsék a főzőlevet.[30]
A csuk (죽), a mium (미음) és az ungi (응이) kásafélék, a csuk valamivel sűrűbb állagú, mint a mium:[31][32]
omidzsa ungi (오미자응이): kínai kúszómagnólia bogyóját felfőzik, majd mézzel összekeverik. A bogyókat kiveszik, a léhez mungóbab-keményítőt tesznek és újraforralják.
nanmjon (난면): a magyar metélt levestésztához leginkább hasonlító tésztaféleség, tojásból és búzalisztből gyúrják és késsel vágják metéltformára. Marhahúslevessel tálalják.[38]
tomimjon (도미면): durbincs(Sparidae) halból készülő tésztás raguleves. A hal húsát eltávolítják és tojásban, lisztben megforgatva kisütik, majd a hal vázára visszahelyezik a tálban. A levesbe kerülnek még zöldségfélék, dió, gingkómagok, fenyőmag, sült húsgombócok, üvegtészta, többféle gomba és tavaszi krizantém(Chrysanthemum) levelei. A tálban az elrendezés miatt a leves elsőre nem látszik.[39]
Az alkoholos italok ritkák voltak az udvarban. Volt olyan király, aki egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, de olyan is akadt, akit kritizáltak az ivás miatt.[6][10]
hvacshe (화채): kínai kúszómagnólia bogyójából szűrt alapléből vagy mézes vízből készített ital gyümölcsökkel, virágokkal[63]
szudzsonggva (수정과): gyömbér, fahéj és datolyaszilva felhasználásával készített üdítőital, alkoholmentes puncs[65]
Megjelenése a művészetekben
A koreai udvar konyhaművészete számos televíziós sorozatban megjelenik, a leghíresebb ezek közül A palota ékköve, ahol az ételeket Han Bongnjo (한복려), a királyi ételek szakértője állította össze, akinek egyetemi professzora az utolsó Csoszon-királyok szuraszanggungjától, Han Hiszuntól (한희순) tanulta a mesterséget.[1][2][5] A sorozat díszleteiből múzeum-élménypark is nyílt Tedzsanggum élménypark néven, ahol a forgatási díszletek között a királyi konyha és étkezők pontos másai is megtekinthetőek.[66]
Han Hiszun, az utolsó királyi szanggung (magas rangú palotahölgy)
Ételek felszolgálása a király palotában (Tedzsanggum park)
Ez a szócikk részben vagy egészben a Korean royal court cuisine című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.