Óriásfarkas

Ma a Óriásfarkas téma nagy jelentőséggel bír, és széles közönség számára érdekes. A technológia fejlődésével és a globalizációval a Óriásfarkas vezető szerepet töltött be a mai társadalomban, számos vitát, vitát és fejleményt generálva különböző területeken. Az akadémiától és a tudománytól az üzleti életig és a politikáig a Óriásfarkas felkeltette a szakértők és a rajongók figyelmét. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Óriásfarkas különböző aspektusait és dimenzióit, elemezve hatását és relevanciáját a jelenlegi kontextusban. Kétségtelen, hogy a Óriásfarkas olyan téma, amely megérdemli, hogy elmélyüljön és megvitassuk.

Óriásfarkas
Evolúciós időszak: Késő pleisztocén - kora holocén, 0,125–0,0095 Ma
↓
Felül a rekonstrukció, alatta a csontváz
Felül a rekonstrukció, alatta a csontváz
Természetvédelmi státusz
Fosszilis
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Ferae
Rend: Ragadozók (Carnivora)
Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia)
Család: Kutyafélék (Canidae)
Alcsalád: Valódi kutyaformák (Caninae)
Nemzetség: Kutyák (Canini)
Alnemzetség: Canina
Nem: Aenocyon
Merriam, 1918[1]
Faj: A. dirus
Tudományos név
Aenocyon dirus
Leidy, 1858[2]
Szinonimák
Elterjedés
Az egykori elterjedési területe
Az egykori elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Óriásfarkas témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Óriásfarkas témájú kategóriát.

Az óriásfarkas (Aenocyon dirus korábban Canis dirus) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a kutyafélék (Canidae) családjába tartozó fosszilis faj, amely Észak-Amerikában élt a késő pleisztocéntól a kora holocénig, azaz 125 000-9500 évvel ezelőtt. Az utolsó jégkorszak végével tűnt el. Ismert förtelmes kutya néven is, valamint egyes irodalmi művek után rémfarkasként.

Felfedezése, besorolása

Az első maradványait Francis Lick találta meg az Ohio folyó partján 1854-ben, az Egyesült Államok Indiana államának területén. Új fajként Joseph Leidy írta le 1855-ben, aki a Canis primaevus nevet adta neki. Később észrevették, hogy ez a név már foglalt, ezért 1858-ban a Canis dirus nevet kapta. A legtöbb jó megtartású fosszíliája azóta a kaliforniai La Brea kátránytavából került elő.

2021-ben 5 darab, 50-13 ezer éves csontokból szerzett genetikai anyag vizsgálatából kiderült, hogy valójában a morfológiai hasonlóság ellenére szürke farkassal (Canis lupus) nem állt közeli rokonságban, hiszen a két faj evolúciója 5 millió évvel ezelőtt vált szét. Így a Canis genusból áthelyezték az Aenocyon genusba, ahol monotipikus faj.[9]

Testfelépítése

Óriásfarkas csontváza

Az óriásfarkas volt a Földön valaha élt egyik legnagyobb ismert kutyaféle. Neve kissé megtévesztő: nem volt sokkal nagyobb a ma élő rokonainál. A mai szürke farkashoz hasonló testfelépítésű és kinézetű ragadozó volt, ám annál robusztusabb testfelépítésű. Testtömege 50–110 kg között lehetett, hossza pedig átlagosan 1,5 méter volt:[10][11] vagyis a mai szürke farkas a 23–86 kg-os tömegével és 1,0–1,6 méteres hosszával megközelítette az óriásfarkas méreteit, de annak maximális méreteit nem éri el.

Találóbb név az óriásfarkasnál az angol „rémfarkas” (dire wolf), mivel erőteljes állkapcsával, hatalmas, agyarszerű fogaival és ezáltal eléggé deformálódott fejformájával meglehetősen rémisztő látványt nyújthatott. Agya a testméretéhez, és a mai kutyafélékhez képest is meglepően kicsi volt.

Életmódja

Viselkedéséről, életmódjáról nagyon keveset tudni. Feltételezhető, hogy a mai farkasokhoz hasonlóan falkákban élt és vadászott a pleisztocén kori Észak-Amerika nyílt térségeinek nagy testű növényevő emlőseire. Ez utóbbi miatt – a leletek tanúsága szerint – gyakoriak voltak közöttük a tompa tárgyaktól – feltehetően patáktól – származó különböző csonttörések, melyek közül azonban több a gyógyulás jeleit mutatja: tehát szívós állatok lehettek, és talán a falka is gondoskodott a sérült tagjairól. A sérüléseik a falkán belüli és az azon kívüli fajtársak közötti rivalizálásokból is származhattak.

Az óriásfarkas rövidebb lábai, a nagy és a fosszíliák tanúsága alapján erősen igénybe vett fogak alapján elképzelhető, hogy a hiénához hasonló életmódot folytatott: elhullott, vagy elejtett prédaállatának nagy részét felfalta, csontjait is elropogtatva.

Kihalása

Kihalása minden bizonnyal összefüggött Észak-Amerika nagy testű növényevőinek eltűnésével, amely nem sokkal a mai indiánok őseinek Amerikába érkezését követően következett be (erről bővebben: pleisztocén megafauna). Ennek során számos, 45 kilogrammnál nehezebb testtömegű állat tűnt el, köztük azok a hatalmas növényevők, amelyek a nagytestű ragadozók és dögevők táplálékai voltak. Az új, zömmel kisebb testű és fürgébb növényevőkből álló faunában feltehetően kompetíció (fajok közötti verseny) alakult ki közte és a hasonló testfelépítésű szürke farkas között ugyanazon táplálékforrásokért és – mint kihalása mutatja – ebben a versenyben alulmaradt a szürke farkassal szemben. Megnehezítette az is a túlélését, hogy különálló fajként nem tudott keveredni más kutyafélékkel, mint ahogy a prérifarkasok, a vadkutyák, vagy épp a szürke farkas, amelyek így genetikailag ellenállóbbak voltak a betegségekkel szemben. Egy 2023-as tanulmány egy olyan egyedről számolt be, amely a belterjes szaporulat miatti betegségek nyomait viselte magán[12].

Az Egyesült Államok Arkansas államában 4000 éves maradványait is megtalálták, ez azonban bizonytalan adat[13].

Feltámasztására tett kísérletek

2025 áprilisában a Colossal Biosciences bejelentette, hogy klónozás és génszerkesztés segítségével létrehoztak három farkaskölyköt, akik közül két hím (Romulus és Remus) már hat hónapos, míg az egy nőstény (Khaalesi) két hónapos. A tudósok analizálták az óriásfarkas génjeit, amelyeket két mintából vettek: egy 13 ezer éves fogból és egy 72 ezer éves fülcsontból. Miután összehasonlították a szürke farkas és az óriásfarkas génjeit, megkeresték benne azokat, amelyek az utóbbi állat jellegzetes testfelépítését adták, és annak megfelelően módosították a szürke farkasét. A farkaskölyköket kutyák nevelték.[14] A Colossal elmondása szerint ezek a génmódosítások lényegében feltámasztották az óriásfarkast – bár ezzel szakértők nem értenek egyet –,[15] annak ellenére, hogy a szürke farkas génjeibe egyáltalán nem került óriásfarkas-gén.[16]

Az állatok testfelépítése robusztusabb: nagyobbak, különösen a váll környékén karakteresen, fejük szélesebb, fogaik és állkapcsuk nagyobb, lábaik izmosabbak, szőrük pedig fehér. Máskülönben a farkasok viselkedését örökölték: már kölyökkoruktól produkálják a farkasüvöltést, megvan bennük a vadászösztön, és ugyanúgy tartanak az embertől, még a saját gondozóiktól is.[17]

Jegyzetek

  1. ↑ (1918) „Note on the systematic position of the wolves of the Canis dirus group”. Bulletin of the Department of Geology of the University of California 10, 533. o. 
  2. ↑ a b (1858) „Notice of remains of extinct vertebrata, from the Valley of the Niobrara River, collected during the Exploring Expedition of 1857, in Nebraska, under the command of Lieut. G. K. Warren, U. S. Top. Eng., by Dr. F. V. Hayden, Geologist to the Expedition, Proceedings”. Proceedings of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia 10, 21. o. 
  3. ↑ (1854) „Notice of some fossil bones discovered by Mr. Francis A. Lincke, in the banks of the Ohio River, Indiana”. Proceedings of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia (7), 200. o. 
  4. ↑ (1869) „The extinct mammalian fauna of Dakota and Nebraska, including an account of some allied forms from other localities, together with a synopsis of the mammalian remains of North America”. Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia 7, 368. o. 
  5. ↑ (1876) „Description of some remains of an extinct species of wolf and an extinct species of deer from the lead region of the upper Mississippi”. American Journal of Science s3-11 (61), 47–51. o. DOI:10.2475/ajs.s3-11.61.47. 
  6. ↑ AMEGHINO, F. 1902. Notas sobre algunos mamíferos fósiles nuevos ó poco conocidos del valle de Tarija. Anales del Museo Nacional de Buenos Aires, 3º serie, 1:225-261
  7. ↑ (1916) „Human remains and associated fossils from the Pleistocene of Florida”. Annual Report of the Florida Geological Survey 8, 152. o. 
  8. ↑ (1930) „Alaska's frozen fauna”. Natural History (magazine) (30), 71–80. o. 
  9. ↑ https://ng.24.hu/tudomany/2021/01/15/elzartsaga-okozhatta-a-jegkori-oriasfarkas-vesztet/
  10. ↑ Wolves, Coyotes, and Dogs (Genus Canis). Museum.state.il.us. (Hozzáférés: 2011. október 23.)
  11. ↑ Sorkin, B. (2008). „A biomechanical constraint on body mass in terrestrial mammalian predators”. Lethaia 41 (4), 333–347. o. DOI:10.1111/j.1502-3931.2007.00091.x. 
  12. ↑ Schmökel, Hugo, Mairin F. (2023). „Subchondral defects resembling osteochondrosis dissecans in joint surfaces of the extinct saber-toothed cat Smilodon fatalis and dire wolf Aenocyon dirus”. PloS One 18 (7), e0287656. o. DOI:10.1371/journal.pone.0287656. ISSN 1932-6203. PMID 37436967. (Hozzáférés: 2025. április 8.) 
  13. ↑ https://web.archive.org/web/20200927071042/http://www.fresnostate.edu/csm/ees/documents/facstaff/dundas/publication/Dundas-1999.pdf
  14. ↑ Kluger, Jeffrey: The Science Behind the Return of the Dire Wolf (angol nyelven). TIME, 2025. április 7. (Hozzáférés: 2025. április 8.)
  15. ↑ Gill, Victoria: Experts dispute claim dire wolf brought back from extinction (angol nyelven). BBC, 2025. április 8. (Hozzáférés: 2025. április 9.)
  16. ↑ Kluger, Jeffrey: The Return of the Dire Wolf (angol nyelven). TIME, 2025. április 7. (Hozzáférés: 2025. április 8.)
  17. ↑ Max, D. T.. „The Dire Wolf Is Back”, The New Yorker, 2025. április 7. (Hozzáférés: 2025. április 8.) (amerikai angol nyelvű) 

Források