Szárnyas oltár

A szárnyas oltár olyan templomi oltár, amelynek felépítménye, a retabló, behajtható oldalszárnyakkal van ellátva.

Középső része az oltárszekrény, amelyet gyakran szobrok díszítenek. Alatta általában fölfelé szélesedő predella kapcsolja össze az oltár menzáját és a szekrényt; a predellán gyakran faragott vagy festett figurákat is láthatunk. A kétoldalt nyitható szárnyak (1-1, kivételesen 2-2 pár) külső oldalán általában festett képek vannak, a belső oldalán többnyire képek, vagy domborművek, esetleg kisméretű szobrok. A szekrényt miniatűr építészeti tagokból, főleg tornyocskákból álló oromzat koronázza. Ezen gyakran még szobrok is állnak. Az oltár egyes részeit előszeretettel aranyozzák és gondosan, de nem naturalisztikusan festik.

• A szárnyasoltár (csonka, szárnyatlan) archetipusa: a monoptichon
• A mindössze két, behajtható táblából álló (szekrény nélküli) oltár a diptichon.
• A leggyakoribb típusú szárnyas oltár a triptichon a szekrény mindkét oldalán egy-egy behajtható táblával.
• A poliptichonnak a szekrény mindkét oldalán több (2–4) táblája van.
• Az oltárok szárnyai általában egyszintes elrendezésűek, de előfordulnak többszintesek is.

Kialakulása a 14. század környékére tehető. Gyorsan népszerűvé vált és elterjedt; főleg a Német-római Birodalomban és a vele határos területeken. Virágkorát a 15. században és a 16. század elején élte; a gótika kedvenc oltártípusa volt.

Advent és nagyböjt idején a bezárt szárnyak az isteni titkokat jelenítik meg, az ünnepi időszakokban kinyitott szárnyak pedig a kinyilatkoztatást.

Feltételezhető, hogy a szárnyas oltárokat felváltó (vagy azokkal egykorú) stabil építésű és tartalmú retabló tette szükségessé a német nyelvterületen elterjedt Fastentuch (böjti lepel) használatát.

„.....A mozgatható szárnyakkal ellátott, szobrokkal, domborművekkel vagy festményekkel díszített retabulumok a gótikus művészetben alakultak ki, Magyarországon a 15. század elején kezdtek elterjedni. Legszebb korai példájuk Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltára. A fából készült szárnyas oltárok mérete a 15. században egyre nagyobb lett, a tisztán festészeti vagy szobrászati díszek összekapcsolódtak, és egyetlen nagy egészbe olvadtak, melyet hatalmas architektonikus szerkezet tartott össze. A szárnyas oltárnak alapvetően két nézete van: nyitott állapotában a középső, fülkékre osztott, ún. oltárszekrényben általában a templom patrónusszentjeinek szobrai állnak. Őket veszik körül két oldalról a festett vagy domborműves díszítésű szárnyak, melyek a szentek legendáit beszélik el. Ezek hátoldalán, a csukott állapotban látható szárnyakon a középső rész témájához lazábban kapcsolódó jelenetek láthatók. A szárnyas oltár alsó, talapzati része a predella, felső, díszes, áttört faragású koronázó része pedig az oromzat....”^[1]

• 
  A krakkói Szűz Mária-templom szárnyas oltára
• 
  A berethalmi erődtemplom szárnyas oltára
• 
  A János dán király családtagjait ábrázoló szárnyasoltár az odensei Szent Kanut-székesegyházban
• 
  Az ossiachi plébániatemplom szárnyas oltára (F.: KT)
• 
  A heiligenbluti Briccius-kápolna monoptikonja
• 
  A „verduni oltár” Klosterneuburgban
• 
  Az isenheimi szárnyas oltár (Musée d'Unterlinden, Colmar)

• Magyar katolikus lexikon XII. (Seq–Szentl). Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 2007. ISBN 963-361-626-3  

A Wikimédia Commons tartalmaz szárnyas oltár témájú médiaállományokat.

• Oltár
• Retabló
• Böjti lepel
• Isenheimi oltár