Requiem (Verdi)

Messa da Requiem
műfaj: requiem
A Requiem első kiadásának címlapja
Zeneszerző	Giuseppe Verdi
Keletkezés	1869, 1873–1874
Ajánlás	Alessandro Manzoni
Ősbemutató	1874. május 22., Milánó
Megjelenés	1874, Casa Ricordi
Hangszerelés	szoprán, mezzoszoprán, tenor, basszus, vegyeskar; piccolo, 3 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 4 fagott, 4 kürt, 8 trombita, 3 harsona, ophikleid, üstdob, nagydob, vonósok
Időtartam	~88 perc
A Wikimédia Commons tartalmaz Requiem témájú médiaállományokat.

A Messa da Requiem Giuseppe Verdi 1874-re elkészült gyászmiséje, amelynek elkészülte Gioachino Rossini, de végső soron Alessandro Manzoni halálához kötődik. Nagy sikerű bemutatója 1874-ben volt Milánóban.

Amikor 1868 novemberében elhunyt a Verdi által nagyon tisztelt Gioachino Rossini, arra gondolt, hogy a nagy operaszerzőről gyászmisével kellene megemlékezni. Elképzelése szerint a rekviem egyes tételeit más-más zeneszerző komponálta volna meg, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül. Maga megírta a zenemű utolsó tételét, a Liberát, de a nagy összefogásból a komponisták közötti féltékenység, illetve a közömbösség miatt nem lett semmi. Két év múlva egyik barátja rábeszélésére újra foglalkozni kezdett a darabbal, de a végső lökést Alessandro Manzoni, az olasz romantika egyik legnagyobb költőjének, a Risorgimento egyik vezéralakjának a halála adta meg számára (emiatt sokáig Manzoni-Requiemnek is nevezték a művet). Egy év alatt megírta a mű további tételeit is, és a bemutatóra 1874. május 22-én, Manzoni halálának első évfordulója alkalmából került sor a milánói San Marco székesegyházban, Verdi vezényletével, hatalmas sikerrel. A négy szólista Teresa Stolz (szoprán), Maria Waldmann (mezzoszoprán), Giuseppe Capponi (tenor) és Ormondo Maini (basszus) volt. A darabot három nap múlva, május 25-én a milánói Scalában is bemutatták, ugyanazzal a közreműködői gárdával. És ugyanennek a közreműködői „staggionénak” a közreműködésével a Requiem olaszországi bemutatóit gyors európai méretű sikersorozat követte. Ennek a körútnak a keretében szó volt arról, hogy Budapestre is ellátogat a társulat, ám ez végül időpont-egyeztetési problémák miatt nem valósult meg, de a művet a Nemzeti Színházban Erkel Sándor vezényletével ekkorra már bemutatták.

A gyászmise hét tételből áll, de az utolsó ítéletről szóló Dies irae hagyományosan kilenc altételre oszlik.

1. Requiem és Kyrie: A mélyvonósok szólamával, majd a kórus halk dallamaival kezdődik a mű; egyszerűségében megkapó, emelkedettségében megrendítő kezdet idézi fel a gyászszertartás hangulatát. A középrészben a cappella kórusszakasz hangzik fel (Te decet hymnus), majd ezután visszatér a kezdet zenei anyaga. Ezt követi a tenor bemutatásában a Kyrie eleison, egy operai hangvételű könyörgő fohász. A négy szólista egymás után kapcsolódik be, majd a kórus is belép, és a csúcsponton, illetve a lecsendesülő lezárásában válik a Kyrie valódi könyörgéssé.
2. Dies irae
   1. Dies irae: A „harag napja” tétel félelmetes égzengés-földrengés megjelenítésével indul, a zenekar szinte tombol, a kórus kétségbeesett felkiáltásokat hallat, a szöveg az utolsó ítéletről szól. Dallamosság csak a tételszakasz második felében bontakozik ki, a végén a kórus halk hangon suttogja: Quantus tremor est futurus. A tétel jellegzetes kezdő kórusrészletének zenei anyaga többször is visszatér a mű folyamán.
   2. Tuba mirum: Az utolsó ítélet harsonaszavát Verdi előírása szerint a tér különböző pontjain megszólaló trombiták idézik fel. A később hirtelen támadt nagy szünetből, a csöndből bontakozik ki a basszus szóló éneke, a Mors stupebit et natura (Bámul természet és halál) zenei anyaga, amelyben mintegy a Halál is megdöbben az utolsó ítélet napján.
   3. Liber scriptus: Mezzoszoprán-ária, szövegillusztráló hatású dallammal: a könyv megnyílik, és semmi nem marad megbosszulatlan. A szakasz végén, az áriához kapcsolva, Verdi felidézi a Dies irae zenéjét.
   4. Quid sum miser: („Én szegény mit tegyek”) Színgazdag anyagú, szólisztikusan megszólaló fafúvósok vezetik be és kísérik a szoprán-mezzoszoprán-tenor tercettet, amelyben először találkozhatunk a valódi alázat és könyörgés hangjával. A tételszakasz végére a szólisták mindegyike egyedül marad, mintegy érzékeltetve a reményvesztettséget, a kétségbeesettséget.
   5. Rex tremendae: Ennek a szakasznak az anyagát a teljes apparátus szólaltatja meg, ami a drámai kifejezés, a „rettenetes fejedelemhez” szóló invokáció szolgálatában áll. A pianissimóba hajló befejező részben a tenor kórus könyörgő dallama (Salva me…, „Ments meg…”) ismétlődik.
   6. Recordare (Kérlek téged…): Jézushoz szóló könyörgés, szoprán-mezzoszoprán duett, bensőségesen áradó, tagadhatatlanul „operás” rész.
   7. Ingemisco: Lírai tenorária, a szövege – ami csillogó hangszereléssel megvalósított tiszta harmóniákra épül – immár hangot ad a reménynek is.
   8. Confutatis: Könyörgő basszusária, a szöveg gondolati kettősségének, azaz az elkárhozásnak és az üdvözülésnek megfelelő duális zenei világgal. A tételszakasz végén döbbenetes drámaisággal, erőteljes fortissimóval, minden előzmény nélkül tér vissza a Dies irae.
   9. Lacrimosa Gyönyörű, széles ívű melódián alapuló altétel, amelyben ismét operai jellegre ismerhetünk rá: mint egyfajta operai fináléegyüttes zárja le a Dies irae tétel látomássorozatát. Kezdő dallamát Verdi eredetileg a Don Carlosba szánta, de még a bemutató előtt törölte a partitúrából.
3. Offertorium: A könyörgést és felajánlást a négy szólista az elhunytak lelki üdvéért énekli. A tétel felépítése a hídforma (A-B-C-B-A). Hangszerelési különlegességeként a kezdőtémát a hegedűk amolyan „üveghangokon” szólaltatják meg. Ilyen, az éteri magasságban megszólaltatott „mennyei harmóniák” többször is hallhatók a tétel további részeiben.
4. Sanctus és Benedictus: Dicsőítő kórustétel, trombitafanfárok és kórusfelkiáltások után lendületes kettősfúga hangzik fel a két részre osztott énekkar előadásában.
5. Agnus dei: Variációs tétel, amelyben a gregorián jellegű alaptémát a szoprán és a mezzoszoprán szóló mutatja be – eleinte minden hangszerkíséret nélkül. A tétel során a témának dúr és moll variánsai hangzanak fel, változatos zenekari kísérettel.
6. Lux aeterna: A tétel a nyitótétel komor hangulatát idézi fel egy rövid tercettben, a mezzoszoprán, a tenor és a basszus szólista előadásában. A tercett kétszer is zenekari kíséret nélkül hangzik fel.
7. Libera me: Ez a tétel készült el elsőnek, és ez a Requiem legterjedelmesebb tétele. Három nagyobb szakaszra oszlik. Az első a szoprán szóló kíséret nélküli recitativójával kezdődik, amit a kórus is átvesz, majd a szólista énekli az utolsó könyörgést. A második rész a Dies irae visszatérése. A harmadik részben ismét a szoprán recitativója hangzik fel, majd a zárórész következik: egy monumentális kettősfúga. A tetőpont után elcsendesülés, befelé fordulás következik, amelynek a végén a szoprán suttogja el: „Libera me, Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda”.

Az idősödő, operaszerzőként számon tartott Verdi hatvanévesen azzal lepte meg kortársait, hogy hangszeres darabot írt: 1873-ban komponálta meg e-moll vonósnégyesét, egy évre rá pedig szintén nem opera, hanem egy gyászmise, a Messa da Requiem került ki műhelyéből. Verdi, a vérbeli operakomponista azonban nem tudta meghazudtolni magát, új műve is több tekintetben operaszerű hangzást mutat, „operás” dallamokat tartalmaz, mi több: egyik tételének, a Lacrimosának a kezdődallama ténylegesen egyik operájából származik (bár ott valójában nem használta fel). Verdi – a liturgikus szempontoktól eltekintve – személyes, emberi drámát kívánt megformálni, olyan művet kívánt megalkotni, amelynek a középpontjában az egyén élményvilága áll. Közvetlen, magával ragadó, operás kifejezésmódra, közérthető dallamosságra törekedett. Részben ennek is köszönhető a Requiem máig tartó népszerűsége. Az operai jellegzetességek mellett (egyes bírálók egyenesen „liturgikus szövegre írt operának” tartották) azonban nem szabad megfeledkezni Verdi művének a katolikus egyházzene hagyományaiban gyökerezett elemeiről, mint például a középkori eredetű gregorián dallamról az Agnus Dei tételben, a késő reneszánsz kori vokálpolifóniáról a Requiem aeternam tételben, vagy a Benedictus és a Libera hatalmas karfúgáiról. Mindent összevetve a Requiem monumentális egyházzenei alkotás, ami azonban nem pusztán szolgálja a liturgiát, hanem – akárcsak Bach h-moll miséje, Beethoven Missa Solemnise, vagy Mozart Requiemje – túlnő a szertartás keretein, ezért a kezdetektől inkább vagy főként koncertdarabként adják elő, bár előfordul liturgikus keretben is.

A Requiem szoprán-, mezzoszoprán-, tenor- és basszus szólóra, vegyeskarra és zenekarra íródott. A hangszerelés: piccolo, három fuvola, két oboa, két klarinét, négy fagott, négy kürt, nyolc trombita, három harsona, ophikleid (helyette általában tuba), üstdob, nagydob, vonósok.

A mű előadása általában 85–90 percig tart.

A Requiem Agnus Dei tételéből Liszt Ferenc zongoraátiratot készített (S. 437).

• Sziklavári Károly: Verdi: Requiem. Hangversenyfüzet. Filharmónia Magyarország, Miskolc, 2013
• Várnai Péter: Oratóriumok könyve. Zeneműkiadó, Budapest, 1972. 259. o.
• Verdi: Requiem – ProFun Kórus
• Marco Uvietta: Giuseppe Verdi, Messa da requiem, Kritikai kiadás, Bärenreiter Verlag, Kassel, 2014

• YouTube – Verdi (Requiem). Arianna Zukerman, Judith Malafronte, Steven Tharp, David Arnold, UC Davis Symphony and Chorus, conductor: Jeffrey Thomas. University of California
• Verdi: Requiem a Művészetek Palotájában