Kerti ruta

Kerti ruta
Virágzó kerti rutaVirágzó kerti ruta
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots)
Csoport: Rosidae
Csoport: Eurosids II
Rend: Szappanfavirágúak (Sapindales)
Család: Rutafélék (Rutaceae)
Nemzetség: Ruta (Ruta)
Faj: R. graveolens
Tudományos név
Ruta graveolens
L. 1753
Hivatkozások
WikifajokWikifajok

A Wikifajok tartalmaz Kerti ruta témájú rendszertani információt.

CommonsCommons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kerti ruta témájú médiaállományokat és Kerti ruta témájú kategóriát.

Termései és magjai

A kerti ruta vagy egyszerűen ruta (Ruta graveolens) a rutafélék (Rutaceae) névadó ruta (Ruta) nemzetségébe tartozó növényfaj. Kissé a bor illatára emlékeztető, de inkább erős szagú félcserje, mely Magyarországon ugyan nem őshonos, de gyakran ültetett dísz-, illetve gyógynövény. Egyéb elnevezései: borruta, keresztes ruta, nehézszagú ruta, rutafű, szagos ruta, szagos virnánc, szeges ruta, virnánc.

Elterjedése

A Mediterráneum középső és keleti részén, így például a Balkán-félszigeten is őshonos, gyakori. Európa egyéb részére betelepítették: gyakran ültetik kertbe, de itt-ott el is vadul.

Jellemzése

Akár 1 m magasra is megnövő, szárazságtűrő félcserje. Levelei közül az alsók nyelesek, összetettek, míg a felsők ülők, egyszerűek. A mirigyszőröktől hamvas, kékes árnyalatú alsó levelek két-háromszorosan szárnyaltak: levélkéi visszás-tojásdad alakúak, a végállók lekerekített csúcsúak. Május végén, június elején hozza sárga, zöldessárga pártájú virágait, melyek bogernyős virágzatba csoportosulnak. A többi rutához hasonlóan a kerti rutánál is megfigyelhető, hogy míg a virágzat csúcsán álló, jól elkülönülő virág öttagú virágkörrel rendelkezik, addig a később, a virágzat oldalágain fejlődő virágoknak négytagú virágkörük van.

A növény mirigyszőreiből érintés hatására olyan váladék jut a bőrre, mely az arra érzékenyeknél nehezen gyógyuló bőrgyulladást, hólyagosodást okoz.

Felhasználása

A növényt megfelelő módon gyógynövényként alkalmazzák az 5. század második felétől kezdve. Pontosabban a drogját (Rutae herba), mely a növényről leszedett felső, 30 cm hosszú virágos, leveles hajtásrészek szárításával készül: 4 kg növényi részből lesz 1 kg száraz áru. Míg a növényi rész szedésénél a mirigyszőrök váladékának bőrgyulladást okozó hatásával számolni kell, addig a szárított anyag esetén már nem. A drogban flavonoidok (pl. rutin), alkaloidok, kellemetlen szagú illóolaj (0,3–0,7%), keserűanyag, cseranyag, mérgező hatású vegyület is előfordul. A drogot elsősorban gyógyszerek (Rutascorbin, Rutosid) alapanyagaként használják fel, de egyes teakeverékekben megfelelő koncentrációban is megtalálható. Az ilyen rutatartalmú teákat csak orvosi tanácsra szabad alkalmazni magas vérnyomás és epebántalmak esetén, emésztés serkentése, görcsoldás és sebfertőtlenítés céljára, valamint idegerősítőnek és étvágygerjesztőnek.

Helytelenül felhasználva mérgező növénynek számít rutin- és bergaptentartalma miatt: a növényt elfogyasztva gyomor- és bélgyulladás, hányás, hasmenés, hasgörcsök, vérvizelés jelentkeznek, súlyosabb esetben kóma, terheseknél vetélés következhet be.

Termesztését meleg klímájú helyeken, tápanyagban gazdag, közepesen kötött talajon végzik. Magjait április elején vetik szabadágyba, 1–2 cm-es talajmélységbe, 15–20 cm sortávolságban. Az őszre kifejlődő palántákat októberben ültetik ki végleges helyükre, egymástól mintegy 50–50 cm-es távolságra. Tavasszal az elfásodott szárakat érdemes visszavágni, a talajtól nagyjából arasznyira. Drognyerés szempontjából a növény jellemzője, hogy egy évben kétszer is aratható, s már a második évben akár 5-6 mázsa drog is előállítható egy katasztrális hold területű ültetvényen.

Az ókori rómaiak fűszernövényként használták.

Dísznövényként elsősorban levélkéinek alakja miatt ültetik, de izsóppal és gyűszűvirággal együtt virágozva is mutatós.

Jegyzetek

  1. ↑ a b c Priszter Szaniszló: Növényneveink: A magyar és a tudományos növénynevek szótára. Budapest: Mezőgazda. 219., 487. o. ISBN 963 9121 22 3 1998.  
  2. ↑ a b c d e f g h Vörös Éva: A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. Lektorálta: Jakab László. Debrecen: Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete. 2008. 467. o. = A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai (ISSN 1588-6433), 85. ISBN 978-963-473-084-2 Hozzáférés: 2014. szeptember 22. (PDF)  
  3. ↑ a b c Siegfried Danert, Peter Hanelt, Johannes Helm, Joachim Kruse, Jürgen Schultze-Motel: Urania Növényvilág: Magasabbrendű növények II. Fordította: Horánszky András és Stohl Gábor. Szakmailag ellenőrizte: Simon Tibor. 1976 (első kiadás, ISBN 963 280 083 4), 1981 (második, változatlan kiadás, ISBN 963 281 004 X). Budapest: Gondolat Kiadó. 41. o.  
  4. ↑ a b c d e f g Rutafű. In Rápóti Jenő – Romváry Vilmos: Gyógyító növények. Az ábrák Csapody Vera, a borító Urai Erika munkája. Hetedik, változatlan kiadás. Budapest: Medicina Könyvkiadó. 1983. 249. o. ISBN 963-241-190-0 Ez a könyv az 1977-ben megjelent ötödik kiadás fényképmelléklet nélküli változatlan kiadása  
  5. ↑ a b c d e f Kerti ruta . In Galambosi Bertalan: 88 színes oldal a fűszer- és gyógynövényekről. A színes felvételeket Wenszky Béla készítette. Lektor: Dr. Dános Béla, Dr. Hornok László. Budapest: Mezőgazdasági Kiadó. 1983. 31. o. = 88 színes oldal (ISSN 0230-2845), ISBN 963-231-455-7  
  6. ↑ Más forrás szerint 5 kg-ból lesz 1 kg száraz áru: Gyógy- és aromanövények. Szerk. Bernáth Jenő. 3. átdolgozott és bővített kiadás. Budapest: Mezőgazda Kiadó. 2000. 510–511. o. ISBN 963-9239-96-8  
  7. ↑ Dr. Bordás Imre – Dr. Tompa Anna: Mérgező növények, növényi mérgek. A VI. fejezetet összeállította: Solymári Anett. Fényképezte: Dr. Tóth Zoltán és az ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék többi munkatársa. Budapest: Országos Kémiai Biztonsági Intézet. 2006. 24. o. ISBN 963-210-038-7 arch Hozzáférés: 2014. szeptember 22. (PDF)  

Források

Taxonazonosítók