Mai cikkünkben a Jurán Vidor lenyűgöző világát fogjuk felfedezni. A Jurán Vidor eredetétől a mai társadalomra gyakorolt hatásáig számos tanulmány és kutatás tárgya volt. A történelem során a Jurán Vidor alapvető szerepet játszott az emberi élet különböző területein, a politikától a populáris kultúráig. Ezenkívül elmélyülünk a Jurán Vidor különböző perspektíváiban, és elemezzük a múltban, jelenben és jövőbeni következményeket. Kétségtelen, hogy a Jurán Vidor nagyon fontos téma, amelyet érdemes alaposabban megvizsgálni, hogy jobban megértsük összetettségét és mindennapi életünkre gyakorolt hatását.
| Jurán Vidor | |
| Született | 1879. december 30.[1] Gnézda[1] |
| Elhunyt | 1963. július 5. (83 évesen)[1] Gnézda[1] |
| Állampolgársága | |
| Foglalkozása |
|
Jurán Vidor (Eperjes, 1879. december 30.[2][3] – Gnézda, 1963. július 5.) tanító, vadász, író, szerkesztő.
Édesapja, Jurán Ferenc Lackován volt tanító, édesanyja Kozsig (Kozsight) Leopoldina. A családban magyarul, németül és szlovákul (szepesi-gorál nyelvjárásban) egyaránt beszéltek. Ő maga mindig magyarnak vallotta magát, de inkább „hungarus” értelemben. Öt testvére volt: Franciska (Giza, *1877. nov. 27.), Rezső (*1882. ápr. 1.), Gabriella (Ella, *1884. jún. 9.), Irma (Irena, *1886. jún. 7.), Vilmos (*1888. máj. 4), akik mind Gnézdán születtek. Az elemi iskolát Gnézdán, a gimnázium I. osztályát (1890/1891) a podolini piarista gimnáziumban végezte, ahol együtt járt az akkor IV. osztályos Krúdy Gyulával.
Később apja nyomán a tanítói pályát választotta. 1899-ben végzett az iglói tanítóképzőben. Tanított Szepesváralján, Ipolyságon, Korompán (Krompach), rövid ideig otthon, Gnézdán is, de leghosszabb ideig, 35 évig Szepesbélán, mint a német elemi iskola igazgatója.
1903-ban feleségül vette Irányi Dániel ólublói járási bíró lányát, Margitot (†1932). Három gyermekük született, közülük László erdőmérnök lett, és a második világháborúban esett el, Margit (1912–1989) pedig Vácon hunyt el. Második felesége a gnézdai Prokopovič családból származott.
Az első világháborúban határőrként szolgált a Kárpátokban, majd a háború végén, 1917/1918-ban az olasz fronton, a Piavenél, ahol fogságba esett. 1919-ben tért vissza Szepesbélára, ahol folytatta a tanítást.
Fiatal korától vadászott édesapjával együtt, és erre a Szepességben szinte korlátlan lehetőség volt. Nagy hatással volt rá Bethlenfalvy Ernő (1880-1955) hunfalvai birtokos természetvédelmi gondolkodásmódja. Tagja volt az 1860-ban alapított szepesbélai vadásztársaságnak, majd 1920-ban alapítója az első csehszlovákiai vadász egyesületnek (Loveckého ochranného spolku pre Slovensko, Szlovákiai Vadász és Természetvédő Egyesület).
Első vadászati tárgyú írását a Szepesi Lapok közölte 1901-ben (Október végén). Élete során összesen közel 300 cikke jelent meg a Halászat, Vadászat és Állatvilág, A Természet, Prágai Magyar Hírlap újságokban, valamint az Eperjesen és Budapesten kiadott Nimród szaklapokban, kizárólag magyar nyelven. Ezeket sokszor álnév alatt közölte (Csöndes László, Nyilas Pál, Orosz Sándor, Bors, Nimród, Regős).
1914-ben már nyomdakész volt első könyve Az erdő regél címmel a budapesti Franklin Társulatnál, de az első világháború kitörése miatt nem jelenhetett meg
Lapszerkesztőként elsőként az Eperjesen megjelenő Nimród lapot készítette Bohrandt Lajossal együtt, 1923 és 1927 között, majd 1927-től a Vadászlap főszerkesztője volt, amely hol egyesült, hol szétvált szlovák testvérlapjáról (Lovec). E lapokban nemcsak vadászélményeiről, hanem kiállításokról és egyéb aktuális kérdésekről is írt. Szerepe volt a zerge (1923), a barna medve (1932) és a túzok vadászatának betiltásában. 1932-ben Poprádon szervezett vadászati kiállítást.[4]
1945 után, mint német iskolai tanár, aki magát magyarnak vallotta, egy időre elveszítette csehszlovák állampolgárságát, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy elkerülte a deportálást Magyarországra vagy Németországba.
Visszatért Gnézdára, ahol haláláig élt. Egy idő múlva publikálhatott is A Hét és a Szabad Földműves című lapokban. Élete végén megérte, hogy a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó 1958-ban Pozsonyban megjelentette 1914-ben összeállított könyvét Ordasok címmel, majd 1960-ban Vadászkrónika című kötete is napvilágot látott, bár ebben nem sok öröme volt, mert a cenzúra sok mindent kihagyott belőle.
Kéziratban maradt viszont Don Péter című önéletrajzi regénye, amely podolini és iglói diákéveiről szól, bár 1996-tól részleteket közölt belőle a Szlovákiai Vadászkaledárium, valamint a Négy felvidéki vadász és a Szepességi vadászhistóriák című gyűjteményes kötetek.