Hodgkin-limfóma | |
Hodgkin-kóros sejtek fénymikroszkópos megjelenése citológiai kenetben. | |
'Szinonimák | Hodgkin-kór |
Latinul | Morbus Hodgkin |
Angolul | Hodgkin's lymphoma, Hodgkin's disease |
Osztályozás | |
BNO-10 | C81. |
BNO-9 | 201 |
ICDO | 9650/3-9667/3 |
' | ... |
Adatbázisok | |
OMIM | 236000 |
DiseasesDB | 5973 |
MedlinePlus | 000580 |
eMedicine | med/1022 |
MeSH ID | D006689 |
A Wikimédia Commons tartalmaz Hodgkin-limfóma témájú médiaállományokat. |
A Hodgkin-kór vagy Hodgkin-limfóma főleg a nyirokcsomókat érintő limfocita eredetű daganatos betegség (ún. limfóma), amelyet Thomas Hodgkin brit patológusról neveztek el, aki 1832-ben elsőként írta le a betegség jellemzőit. A Hodgkin-kór sajátos, kiszámítható terjedési mintázattal rendelkezik, nyirokcsomóról a szomszédos nyirokcsomókra terjed a szervezetben, anélkül, hogy közbeeső nyirokcsomót átugrana. Nyirokcsomón kívüli (extranodális) érintettség csak a betegség előrehaladott stádiumában jelentkezik. Szövettanilag jellegzetesek a betegségre a tumort képező nagy, többmagvú óriássejtek. Kezelésében kemoterápia, sugárkezelés (a Polivy elnevezésű gyógyszer is alkalmazható, ám ennek a költségvonzata 90 ezer amerikai dollár) és csontvelőátültetés alkalmazható, figyelembe véve a beteg korát, kísérőbetegségeit és a betegség szövettani altípusát. A modern kezelésekkel a fejlett ipari országokban a betegek több mint 80%-a meggyógyítható, egy az USA-ban 2003 és 2009 között készült statisztikában az összesített 5 éves túlélést 85,1 százaléknak találták, egy 2007-es publikációban pedig a kis kockázatú, korai stádiumú betegség 5 éves túlélése 98% volt.
A Hodgkin-kór incidenciája két korcsoportban mutat emelkedést. Az egyik csúcs fiatal felnőttkorra esik, ezután az előfordulása csökken, majd az életkor előrehaladtával fokozatosan emelkedik. Az éves incidenciáját az Egyesült Államokban 2,7/100.000 főnek találták. Nemek szerinti eloszlását tekintve férfiakban gyakoribb.
Ismert, hogy a Hodgkin-kóros esetek közel fele (kb. 30-50%-a) Epstein–Barr-vírus (EBV) fertőzéssel asszociált, és azt is leírták, hogy a HIV fertőzöttekben gyakrabban alakul ki a betegség.
A Hodgkin-kór valójában B-sejt eredetű daganat, azonban a tumorsejtek sem morfológiailag, sem immunfenotípusukat tekintve nem sok hasonlóságot mutatnak a normális B-sejtekkel. Ebből, valamint sajátos klinikai viselkedéséből kifolyólag nem a B-sejtes hematológiai tumorokhoz sorolják, hanem a WHO beosztásában a Hodgkin-kór a limfoid neopláziákon belül önálló csoportot képez. A Hodgkin-kóron belül két altípust különböztetnek meg, az egyik a noduláris limfocita predomináns Hodgkin-limfóma (NLPHL), a másik a klasszikus Hodgkin-limfóma (CHL).
Ebben a formában a tumoros sejtek sokkal inkább megőrzik a B-sejtekre jellemző sajátságaikat, mint a klasszikus Hodgkin-kórban – például a felszínükön továbbra is megtalálható a CD20 molekula, mely egy általános B-sejt marker –, ugyanakkor negatívak az olyan molekulákra nézve, amik a klasszikus Hodgkin-kórban látható Reed-Sternberg-sejtekben kifejeződnek (pl. CD15, CD30). Fénymikroszkóppal kis felbontással vizsgálva jellemző rá, hogy a tumor csomókat (nodus) képez. Ezek elszórtan elhelyezkedő tumorsejtekből, és az őket nagy számban körülvevő reaktív limfocitákból állnak. A daganatsejtek ezeknél nagyobbak, magjuk megjelenése a szövettanászokat pattogatott kukoricára emlékeztette, ezért széleskörűen csak popcorn sejteknek nevezik őket. A tumorsejtekben gyakoriak a BCL-6 gént érintő genetikai abnormalitások, ugyanakkor nem mutatható ki a betegség Epstein-Barr vírussal (EBV) való asszociációja.
A noduláris limfocita predomináns forma a Hodgkin-kór egy ritka altípusa, az összes Hodgkin-kóros eset mintegy 3-8%-át teszi ki. A klasszikus Hodgkin-kórhoz képest ez a forma egy kicsit idősebb (30-40 éves) betegekre, és inkább férfiakra (férfi:nő arány 3:1) jellemző. További különbség, hogy a klasszikussal ellentétben ez az altípus nem annyira a centrális nyirokcsomókat érinti (pl. gátorüreg), hanem sokkal inkább a periférián jelentkezik, pl. a nyaki, vagy hónalji nyirokcsomókban, és a terjedési mintázata sem felel meg a klasszikus Hodgkin-kórra jellemzővel, ebben a formában a betegség nem feltétlenül csak a szomszédos nyirokcsomók felé terjed, hanem átugorhat nyirokrégiókat.
A klasszikus Hodgkin-kórra a tumort képező óriássejtek, az ún. Reed–Sternberg-sejtek jelenléte jellemző. Ezek altípusai, valamint az őket körülvevő sejtek összetétele alapján a klasszikus Hodgkin-limfómát további négy szövettani alcsoportra osztják.
Klasszikus Hodgkin-kór | |||
---|---|---|---|
Altípus | Rövid szövettani leírás | ICD-10 | ICD-O |
Noduláris szklerózis (NSCHL) | A Hodgkin-kór leggyakoribb formája, ahol a daganat kollagén sövényekkel elválasztott csomókat (nodus) képez. Ezekben a csomókban elszórtan, illetve kisebb csoportokban találhatók lakunáris típusú Reed-Sternberg sejtek, amiket vegyesen vesznek körbe limfociták, neutrofil és eozinofil granulociták, valamint plazmasejtek. | C81.1 | M9663/3 |
Kevert-sejtes (MCCHL) | Szintén gyakori altípus, melyre a Reed-Sternberg sejteket körbevevő sokféle sejt (limfocita, granulocita, plazmasejt, hisztiocita) jellemző, ám nem társul hozzá fibrózis, nincs fokozott kollagén lerakódás. A tumorsejtekben gyakran kimutatható az EBV fertőzés. | C81.2 | M9652/3. |
Limfocita gazdag (limfocita predmoináns, LRCHL) | Ritkábban előforduló forma, nagyszámú reaktív limfocitával, melyek tüszőket (follikulus) képeznek, a tüszők széli részein pedig kevés Hodgkin típusú Reed-Sternberg (HRS) sejt található. | C81.0 | M9651/3 |
Limfocita szegény (limfocita depléciós, LDCHL) | Ritka altípus, melyre nagy számú, gyakran változatos megjelenésű Reed-Sternberg sejt jellemző, reaktív limfociták csak igen kis számban vannak jelen a tumorban. | C81.3 | M9653/3 |
Nem meghatározható | C81.9 | M9650/3 |
A Hodgkin-kór legfőbb tünete a nyirokcsomók fájdalmatlan megnagyobbodása (limfadenomegália), mely leggyakrabban a nyakon, illetve válltájon alakul ki észrevehetően, valamint a mellüregi nyirokcsomókban, ami köhögést, nehézlégzést okozhat, és amit sokszor mellkasröntgen vizsgálat is ki tud mutatni. Gyakran a lép is megnagyobbodik (szplenomegália). Emellett a betegek kb. harmadában szisztémás, ún. B-tünetek (éjszakai izzadás, láz, bőrviszketés, testsúlycsökkenés, fáradtság) is jelentkezhetnek. Érdekes, de ritka tünete a Hodgkin-kórnak az alkoholfogyasztás után perceken belül jelentkező fájdalom, melyet Hodgkin-kórra jellegzetesnek tartanak.
Hodgkin-kórban megjelenhetnek ún. paraneopláziás szindrómák, melyek nem a daganat közvetlen, lokális kiterjedésével magyarázhatóak (szemben pl. az áttétek okozta tünetekkel). Ezek a szervezet bármely pontját érinthetik, ismertek pl. Hodgkin-kórral társuló bőrbetegségek (pl. szerzett iktiózis,) idegrendszeri betegségek (pl. szenzoros neuropátia, limbikus enkefalitisz), vagy szemészeti kórképek (pl. episzkleritisz). A Hodgkin-kórhoz társulva kialakulhat a betegben nefrózis szindróma is, melynek hátterében szövettanilag leggyakrabban minimális elváltozással járó nefropátia áll (angolul: Minimal change nephropathy).
Bár a Hodgkin-limfóma gyakran a mediasztinális nyirokcsomókban jelenik meg, csak ritkán okoz a felső üres visszér (vena cava superior) összenyomásával járó vena cava superior szindrómát.
A Hodgkin-kór rendszerint fájdalmatlan nyirokcsomó megnagyobbodásként (limfadenomegália) jelentkezik, amire vagy fizikális vizsgálattal (pl. nyaki, hónalji nyirokcsomók), vagy képalkotó vizsgálatokkal (pl. mediasztinális nyirokcsomók) derül fény. A diagnózis felállítása szempontjából alapvető, hogy a kórképet elkülönítsék az egyéb limfadenomegáliát okozó állapotoktól (pl. fertőzések, más daganatok). A végleges diagnózist valamelyik érintett nyirokcsomóból készült szövettani vizsgálat adja. A további képalkotó és laborvizsgálatok a betegség stádiumának meghatározást szolgálják, illetve azt igyekeznek felmérni, hogy a beteg mennyire lesz képes tolerálni a kemoterápiás kezeléseket. Előrehaladott, a csontvelőt is beszűrő Hodgkin-kórra jellegzetes laboreltérés a csökkent limfocita- és vérlemezkeszám, illetve a vér alacsony hemoglobin koncentrációja. A stádium besoroláshoz képalkotó vizsgálatként elsősorban CT-t, illetve PET-et alkalmaznak.
A Hodgkin-kór esetében (és néhány non-Hodgkin-limfómánál is) az ún. Ann Arbor-i stádiumbeosztást használják, melyet először 1971-ben az amerikai Michigan állambeli Ann Arborban dolgoztak ki, és azóta többször módosítottak.
Az Ann Arbor-i stádiumbeosztás: | |
---|---|
Stádium | Kritérium |
I. | a folyamat egyetlen nyirokcsomó régiót érint |
II. | kettő vagy több kóros nyirokcsomó régió a rekesz azonos oldalán |
III. | kóros nyirokcsomó régiók a rekesz mindkét oldalán |
IV. | extralimfatikus szervek diffúz érintettsége |
A fenti négy fő kategóriát betűkkel is kiegészítik, az alábbiak szerint:
A Hodgkin-kór kezelésében elsősorban kombinációs kemoterápiát alkalmaznak, melyet sugárkezeléssel egészíthetnek ki. A kezelés kiválasztásánál figyelembe veszik a beteg korát, általános állapotát, kísérőbetegségeit, a betegség szövettani altípusát és stádiumát. A kezelésre nem reagáló, vagy utána kiújuló Hodgkin-kór esetében csontvelő átültetést javasolnak.
A Hodgkin-kór kezelésében alkalmazott kombinációk: | |||
---|---|---|---|
MOPP | ABVD | Stanford V | BEACOPP |
meklóretamin | doxorubicin | doxorubicin | bleomicin |
vinkrisztin | bleomicin | bleomicin | etopozid |
prokarbazin | vinkrisztin | vinblasztin | doxorubicin |
prednizon | dakarbazin | vinkrisztin | ciklofoszfamid |
etopozid | vinkrisztin | ||
prednizon | prokarbazin | ||
prednizon |
Az első polikemoterápia, melyet a Hodgkin-kór kezelésében sikeresen alkalmazni kezdtek a MOPP volt, míg 1975-ben leírtak egy újabb, a MOPP-nál hatékonyabb és kevesebb mellékhatással bíró kombinációt, az ABVD-t, mely azóta a Hodgkin-kór elsővonalbeli kezelésévé vált. Előrehaladott (III.-IV. stádiumú), magas kockázatú betegség esetén a BEACOPP is alkalmazható, melynek azonban az ABVD-hez képest több mellékhatása van, beleértve a másodlagosan kialakuló daganatokat is. A BEACOPP és az ABVD protokollokat ezen betegcsoportban több publikációban is összehasonlították, ám arról megoszlanak a vélemények, hogy melyik számít hosszú távon is kedvezőbbnek. Egy 2011-es tanulmányban az előrehaladott stádiumú betegeknél a hosszú távú túlélést figyelembe véve nem találtak szignifikáns különbséget a két kezelési séma között (84% volt az ABVD, és 89% a BEACOPP esetében). Egy másik, 2012-es tanulmányban, melyben több mint 2000 előrehaladott Hodgkin-kóros beteget vontak be, a 6 ciklus BEACOPP kezelést találták a leghatékonyabbnak, melyet minden esetben PET vizsgálat, és annak pozitivitása esetén kiegészítő sugárkezelés követett.
A Hodgkin-limfóma kezelésében is megjelentek célzott biológiai terápiák, melyet a betegség patobiokémiájának korábbinál alaposabb feltérképezése tett lehetővé. A B-sejtes non-Hodgkin-limfómák kezelésében kiterjedten használt rituximab-ot nem alkalmazzák rutinszerűen Hodgkin-kórban. A rituximab egy CD20 elleni monoklonális antitest, azonban klasszikus Hodgkin-kórban a tumoros sejteken az esetek többségében nem található meg a CD20 molekula. Ellenben a noduláris limfocita predomináns Hodgkin-limfómában (NLPHL) a daganatos limfociták sejtfelszínén jelen van a CD20, és ezen altípus kezelésében hatékonynak találták.
Egy másik racionális gyógyszercélpont a CD30 molekula, mely a klasszikus Hodgkin-limfóma tumorsejtjein van jelen. CD30 elleni monoklonális antitestekkel és azokhoz kémiailag kapcsolt kemoterápiás szerekkel (pl. brentuximab vedotin) jelenleg is végeznek klinikai kutatásokat.
Mivel a Hodgkin-kór sok esetben fiatal felnőtteket érint, és a modern kezelésekkel nagyon jó a gyógyulási arány, megnőtt a terápiák késői mellékhatásinak jelentősége. Ezek közül a legsúlyosabb, életet veszélyeztető mellékhatások a másodlagosan megjelenő tumorok, illetve a kardiotoxikus kemoterápia (pl. doxorubicin) okozta szívkárosodás. Ezek mellett előfordulhatnak még endokrin rendellenességek, légzőszervi bántalmak, illetve meddőség, melyek jelentősen ronthatják a Hodgkin-limfómát túlélő beteg életminőségét. A kezelések racionalizálásával igyekeznek csökkenteni a késői mellékhatások gyakoriságát, azonban lehetséges előfordulásuk miatt a gyógyult betegeket is követni szokták.
A betegség 1832-es leírásától számított közel egy évszázadon keresztül a betegség gyakorlatilag gyógyíthatatlan volt. A 20. században a sugárkezelés és a kemoterápia megjelenésével, majd fejlődésével ez a helyzet drasztikusan megváltozott. Mára a Hodgkin-kór viszonylag jól kezelhető hematológiai daganatnak számít, a nem előrehaladott, jó prognózisú Hodgkin-limfómában szenvedő betegeknél az 5 éves várható túlélés 98 százalék, de még a kedvezőtlenebb kórlefolyású betegcsoportban is 85 százalék körüli.
Az előrehaladott Hodgkin-kóros betegek rizikó szerinti besorolására több pontrendszert is kidolgoztak, ezek közül az egyik legelterjedtebb egy 1998-ban nemzetközileg meghatározott osztályozás, mely hét kritériumot határoz meg, mindegyik külön-külön egy pontot ér. Az összesített pontok alapján megjósolható a beteg várható túlélése, minél több pontot ér el, annál kedvezőtlenebb kórlefolyás valószínűsíthető a beteg számára. A tanulmányban az alábbi prognosztikai faktorokat írták le:
1832-ben a brit Thomas Hodgkin írta le a betegség makroszkopikus jellemzőit. Hodgkin összesen hét, fájdalmatlan nyirokcsomómegnagyobbodással jelentkező beteget vizsgált. Utólagos szövettani és immunológiai vizsgálatok alapján a hétből három a mai kritériumrendszer szerint is Hodgkin-kóros beteg volt, a többi esetben pedig non-Hodgkin limfóma, szifilisz, illetve gümőkór állt a tünetek hátterében.
1856-ban Samuel Wilkins újabb eseteket közölt, és először hivatkozott a betegségre Hodgkin-kórként. 1898-ban az osztrák Carl Sternberg, majd tőle függetlenül 1902-ben az akkor mindössze 28 éves amerikai Dorothy Reed írta le a betegségre jellemző óriássejteket. 1956-ban leírták a betegség egyik granulómatózus, kedvezőbb prognózisú szövettani variánsát, melyet később noduláris szklerózisnak neveztek el. Az 1994-es REAL (angolul:revised European–American lymphoma) konferencián a Hodgkin-kórt két fő altípusra osztották, így született meg a klasszikus (CHL) és a noduláris limfocita predomináns Hodgkin-kór (NLPHL) fogalma. 2008-ban, az Egészségügyi Világszervezet csoportosította a hematológiai neopláziákat, melyben a Hodgkin-kór a limfocita eredetű tumorokon belül önálló csoportként lett definiálva.
A Hodgkin-kór az orvostudomány sikertörténetei közé tartozik, a leírásakor halálos kimenetelű, gyógyíthatatlan betegség ma az egyik legjobban kezelhető hematológiai daganatnak számít.
Az itt található információk kizárólag tájékoztató jellegűek, nem minősülnek orvosi szakvéleménynek, nem pótolják az orvosi kivizsgálást és kezelést. A cikk tartalmát a Wikipédia önkéntes szerkesztői alakítják ki, és bármikor módosulhat. |
Nemzetközi katalógusok |
---|