Veduta

A veduta (olaszul látvány, látkép) részletes, tényszerű, realista festmény, rajz vagy metszet, amely egy várost, vagy egyéb helységet ábrázol. Az első vedutát valószínűleg Itáliában alkotó észak-európai művészek készítették, mint például Paul Brill (1554 – 1626), aki olyan flandriai utcai tájképfestő volt, aki tengeri tájképeket és római utcajeleneteket festett a korabeli turisták keresletére számítva. A legfontosabb a felismerhetőség volt; az összes további szempont (fény-árnyék, színek, satöbbi) csak ezután következett. Az aránybeli eltérésektől és kisebb részletektől eltekintve ezek a festmények, rézkarcok alapvetően pontosak. A művészettörténet kiemelkedő jelentőségűnek tekinti Giovanni Battista Piranesi Rómáról és a korabeli jelentős itáliai épületekről készített vedutáit.

A vedutakészítés a tájképfestészet körébe tartozik. Kezdetei a 15. századra tehetők, amikor zarándokok és turisták úti beszámolóit díszítő fametszetek ábrázolták a várost, ahol az utazó járt. Ezek azért tekinthetők határeseteknek, mert céljuk inkább a dokumentáció, mint a művészi ábrázolás volt. Ilyenek Reuwich látképei Jeruzsálemről és Velencéről.

1500 körültől a velencei festők számos képükön foglalkoztak a város építészetével. Erre példa Gentile Bellini ciklusa a Scuola San Giovanni Evangelista számára (1495 körülről). Megtekinthető a Velencei Akadémián. Bellinitől a Körmenet a Szent Márk téren (1495) vagy Vittore Carpacciotól A szent kereszt relikviájának csodája (1494) legalábbis a vedutafestészet előfutárainak tekinthetők. Az efféle városképek célja az volt, hogy megörökítse a történelmi vagy vallási szempontból fontos emlékműveket, illetve a nagyobb ünnepségeket.

A barokk kortól a rézmetszés a műfaj további terjedését tette lehetővé.

A 17. században holland festők részletes és pontos látképei szolgálták a helyi felső középosztály büszkeségét. Ennek archetipikus példája Johannes Vermeertől Delft látképe. Lieven Cruyl (1640–1720) ghenti építész és vésnök római tartózkodása alatt hozzájárult a műfaj továbbfejlesztéséhez. Rajzai a város látképének topológiai aspektusát reprodukálják.^[1]

Ahogy a Rómába tett látogatások útvonalak egységesültek, úgy a népszerűbb helyszíneken készített veduták egyre inkább az angol arisztokraták útjaira emlékező képekké váltak, melyeket szuvenírként vittek haza. A 18. században Velence vált a vedutisták fővárosává. Luca Carlevarijs volt a pionír; a legnagyobb művelőivé a velencei Canal és Guardi családok tagjai váltak. Többen más európai nagyvárosokba is ellátogattak, például Canaletto Londonba, és unokaöccse, Bernardo Bellotto Drezdába és Varsóba.

A 18. századi Itáliában további alműfajai is kialakultak. Elsőként Giovanni Paolo Pannini koncentrált romok festésére. A Rómában alkotó Gaspar van Wittel holland festő és mások veduta esatta-kat festettek, amelyek topográfiailag pontosan mutattak be egy várost vagy műemléket, emberek és állatok mellékszereplésével.^[2] Közéjük tartozott Hendrik Frans van Lint, az egyik vezető vedutista a 18. század első felében.^[3] Jan Frans van Bloemen 1700 körül az elsők között távolodott el a hagyományos római helyszínektől; ezt Gaspard Dughet is képviselte.^[4]

A veduta további fejlődése során képzelt elemekkel gazdagodott; ez úgy vált ismertté, mint capricci és vedute ideate vagy veduta di fantasia.^[2] Ennek legfőbb képviselője Giambattista Piranesi. Topográfiai sorozata, a Vedute di Roma számos kiadást ért meg. Ezzel szemben Bernardo Bellotto a kortárs valóságot ábrázolta.

A 19. században csökkent az igény a topográfiailag pontos látképekre, és egyre inkább a személyes benyomás vált fontossá. Ezt veduták helyett panorámák is kielégíthették. Velencében emigráns művészek, mint Antonietta Brandeis; spanyol festők, mint Martín Rico y Ortega, Mariano Fortuny, Antonio Reyna Manescau és Rafael Senet; illetve a perui Federico del Campo ismert 19. századi vedutisták voltak, akik csak itáliai, különösen különböző szemszögű velencei látképeket festettek.

A piaci igény a brit turisták részéről akkora volt, hogy például Federico del Campo többször is megfestett egy nézetet.^[5] Ugyanez elmondható Reyna Manescauról is, aki többször is lefestette ugyanazt a képet kisebb változtatásokkal.^[6]

A látkép többnyire egy folyóra, egy csatornára, egy térre vagy egy utcára való kilátással készül, melyek a tekintetet lineáris perspektívával a mélybe vezetik. Megkülönböztethető a várostájképtől, amelyek témája a város és a természet találkozása.

Gyakran kulissza- vagy prospektusszerűek. Egyrészt dokumentálják a város legvonzóbb és leglátványosabb elemeit, épületek egy csoportját, satöbbi, a látványosság értelmében. Azonban a kép önállóan értelmezhető festményként, műalkotásként, vagy dokumentumként is.

Az újkori veduta atyja (Andrzej Rottermund 2005) a holland-olasz Gaspar van Wittel (Vanvitelli), aki még Hollandiában tanulta a festészetet, de életének nagy részét Rómában töltötte, ahol tapasztalatait megosztotta olasz festőkkel. Bevezette a camera obscura, mint munkaeszköz használatát az itáliai vedutafestészetbe.

A leghíresebb vedutafestők (vedutisti) közé öt velencei művész tartozik: id. Canaletto, eredeti nevén Giovanni Antonio Canal (1697 – 1768), unokaöccse, Bernardo Bellotto, az ifj. Canaletto (1720 – 1780), valamint a Guardi család három tagja, Giacomo (1678 – 1716), Giannantonio (1699 – 1760) és Francesco (1712 – 1793). A 19. században a legjelentősebb vedutisták egyike a skót David Roberts. Németországban a 19. században Eduard Gaertner ismert nagyvárosi vedutáiról.

A veduta egy másik formája a capriccio, melyben felismerhetőek ugyan a képelemek, de építészetileg átrendezett formában, különös kombinációkban jelennek meg. A veduta a fényképezést megelőző négy látványélmény egyike.

• Stephan Füssel, Rem Koolhaas, Hist. Museum Frankfurt/M.: Georg Braun, Franz Hogenberg: Civitates orbis terrarum (Städte der Welt). 363 Kupferstiche mit 564 Stadtansichten neu herausgegeben und kommentiert. Nach einem Original des Historischen Museums Frankfurt. Das Original erschien von 1572 bis 1618. Taschen, ISBN 978-3-8365-1125-4 (520 Seiten).
• Walter Koschatzky: Die Meister der Wiener Vedute. Edition Szaal, Alt Wiener Veduten, Wien 2002.
• Sebastian Münster, 1544.
• Filippo Pedrocco: Canaletto und die venezianische Vedutisten. Scala, Antella (Florenz), 1995.
• Werner Wilhelm Schnabel: Städte-Bilder. Typen und Funktionen von Stadtdarstellungen in Alba Amicorum des 16. bis 19. Jahrhunderts. In: Christina Hofmann-Randall, Andreas Jakob (Hrsg.): Erlanger Stadtansichten. Zeichnungen, Gemälde und Graphiken aus sieben Jahrhunderten (= Veröffentlichungen des Stadtarchivs Erlangen, 1). Erlangen 2003, S. 80–103.
• Christoph Wetzel: Das Reclam Buch der Kunst. Philipp Reclam jun., Stuttgart 2001, ISBN 3-15-010476-9.

A Wikimédia Commons tartalmaz Veduta témájú médiaállományokat.

• Tanulmány város-negyed ábrázolásokról

Ez a szócikk részben vagy egészben a Veduta című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Vedute című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.