Képtisztelet

Ez a cikk a Képtisztelet témával foglalkozik, amely nagy érdeklődést váltott ki a társadalom különböző szféráiban. A Képtisztelet rendkívül releváns téma, amely számos vitát, tanulmányt és kutatást adott az elmúlt években. Jelentősége abban rejlik, hogy milyen hatással van az emberek mindennapi életére, valamint befolyása különböző területekre, mint például a gazdaság, a technológia, a kultúra, a politika stb. Ezért elengedhetetlen a Képtisztelet ismerete és megértése elmélyítése, hogy elemezhessük hatókörét, következményeit és lehetséges megoldásait.

A képtisztelet (görög: εἰκονόδουλος eikonodoulosz → ikonodulia) ikonok és más vallási tárgyú képek tisztelete

A szent képek a római katolikus és az ortodox egyházakban Krisztus, az angyalok, Szűz Mária és a szentek képei, valamint más vallásos tárgyú, szimbolikus képek, melyeknek tisztelet jár.[1]

A képtiszteletet a protestánsokon kívül a zsidóság és az iszlám is elutasítja.

Zsidó vallás

A zsidó vallás kultuszának egyik legjellegzetesebb vonása a képtilalom volt.[2] Ez magába foglalta Isten és az emberek ábrázolását is.

A Tízparancsolat 2. pontja így fogalmaz:

„Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben, a föld alatt van. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket!”[3]

Kereszténység

Történelem

Az őskeresztények között – a zsidókhoz hasonlóan – nem találjuk a szentek ábrázolását vagy azok tiszteletét. Nem tartották szükségesnek azt, hogy Jézusról, Máriáról, a szentekről, az apostolokról képeket készítsenek. Istentiszteletük középpontjában a hallható Ige állt. Nem volt szükségük gazdagon berendezett templomokra és nem használtak képmásokat az imádatban.[4]

A nyugati keresztény egyházban a 3. századtól kezdve bizonyíthatóan léteznek vallási tárgyú képek; eleinte a művészien kialakított sírokban. Keleten és nyugaton egyaránt megjelentek a falfestmények és mozaikok.

A pogány tömegek egyházba való beáramlásával megindult a pogányság integrációjának folyamata. A nép lelkében kiirthatatlanul benne gyökerező számos pogány kultusz átformálódva és burkoltan élt tovább az ún. másodrendű kultuszban. Az egyház államegyházzá alakulásával és főként a nagyvárosi gyülekezetek meggazdagodásával párhuzamosan előtérbe került a kultuszban a gazdagságra és pompára törekvés, az érzékekre ható dolgok hangsúlyozása. Az egyház igyekezett versenyre kelni a pogány szentélyek vonzó kultuszával.[5]

A 4. század elején megtartott elvirai zsinat kimondta: "Az egyházakban ne legyenek képek. Azért határoztuk, hogy az egyházakban nem szabad képeknek lenniük, hogy a tisztelet és imádat tárgyát a falakra senki ne fesse." Ez az álláspont később megváltozott.[6] Krisztusról, Máriáról és más szentekről ikonokat, freskókat, szobrokat kezdtek el készíteni. Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, fokozatosan bevitték a szobrok és képek tiszteletét a keresztény istentiszteletbe. Ezek először abból a célból kerültek a gyülekezetekbe, hogy a Szentírás helyett az olvasni nem tudókat eligazítsák, továbbá hogy az emberek lelkében kegyességet ébresszenek[7] és mert így a tudatlan emberek könnyebben meg tudják érteni a kereszténység tanításait, mint a szentbeszédekből.[4]

A kialakult ϵἰκονολατρϵἰα csupán az 5-6. századból származik (gyertyagyújtás, tömjénezés, leborulás, csók).[8]

A képek a 6. század végétől váltak a kultusz tárgyává a templomokban éppúgy, mint az otthonokban. Ettől az időtől szemlátomást szaporodtak a csodatevő képek – a természetfeletti hatalom forrásai – amelyek a városokat, palotákat, hadakat stb. oltalmazzák.[9]

Legelőször a sztiliták között támadt az a hit, hogy a képben maga a szent van jelen segítő, gyógyító erejével.[10] A 6. századtól csodás erejű Krisztus-képeket is tiszteltek.[11]

A képek természetfeletti hatalmába vetett hiedelem, amely előfeltételezett egyfajta folytonosságot a kép és az ábrázolt személy között, a 6-7. századi ikontisztelet legfontosabb jegye volt.[12]

Az 5. században kialakult, Krisztus isteni természetét hirdető monofizita mozgalmak elvetették a képtiszteletet, ugyanígy a 7. században Anatóliában jelentkező paulikiánusok is.

A 8–9. században a Bizánci Birodalomban robbant ki a leghevesebb képüldözési hullám. A képek tiszteletét V. Konstantin bizánci császár tiltotta be 726-ban, és a konstantinopoliszi képromboló zsinat 754-ben egyházi átok alá is helyezte. A fő teológiai érv az ikonok dicsőítésében burkoltan jelen lévő bálványimádás volt.[13] A második képromboló zsinat 815-ben a krisztológia nevében vetette el a képek tiszteletét.

Bővebben: képrombolás

A II. nikaiai zsinat (787) a római pápa részvételével – de a frank egyház teljes mellőzésével – visszahelyezte a jogaiba a képtiszteletet, azzal az indokkal, hogy a kép tisztelete a szentekre vonatkozik, az imádás azonban csak Istent illeti meg.[14] Mivel a tisztelet és az imádás közötti különbség elmosódott, válaszként Nagy Károly kiadta a képek tiszteletét elutasító Libri Carolinit , majd az általa összehívott 794-es majna-frankfurti zsinat elítélte a nikaiai határozatot.[15]

A IV. konstantinápolyi zsinaton (869-870) újra megerősítették a képtiszteletet.

A képtisztelet ellenzői még a 11. században is hallatták a hangjukat.[16]

A legrendszerezettebb képtisztelő teológiát Ioannész Damaszkénosz (675-749) és Theodórosz Sztuditész (759-826) dolgozta ki.

Mindkét szerző aláhúzza a szellemi és az anyagi fontosságát. Hogyan tudnátok it, akik láthatóak vagytok, a láthatatlan dolgokat imádni?- írja Ioannész Damaszkénosz.[17] Két szerzőnk mindemellett leszögezi, hogy a kép lényegét és szubsztanciáját tekintve nem azonos a modelljével. A kép hasonlóságot jelent, ami tükrözi ugyan a mintát, de fenntartja a különbözőséget. Következésképp a képrombolók istenkáromlásban bűnösek, amikor az oltáriszentséget képmásnak tekintik; mivel lévén lényegileg és szubsztanciálisan azonos Krisztussal, az oltáriszentség maga Krisztus,nem pedig Krisztus képmása.[17]

Aquinói Szt. Tamás (13. sz.) szerint a szentképek arra szolgálnak, hogy:[1]

  • hogy az ájtatosságot emeljék;
  • hogy a szentek példájára emlékeztessenek,
  • hogy az írástudatlanokat tanítsák.

A reformáció joggal hívta fel a figyelmet a babona és a mágikus elképzelések veszélyeire.[18] A protestánsok elvetették a szentek tiszteletét, és a szentképeket a szobrokkal, oltárokkal együtt eltávolították a templomokból.

A képtiszteletre nézve a római egyház által összehívott tridenti zsinat (16. sz.) határozatai a következők voltak:[19][1]

  • A püspökök gondoskodjanak, hogy a képek tiszteletéről az igazi tanítás terjesztessék.
  • Minden visszaélés és babona, mely a tiszteletbe esetleg becsúszott, kiirtandó.
  • A nép figyelmeztessék, hogy az istenség nem azért ábrázoltatik képekben, mintha testi szemekkel látható v. képekben ábrázolható volna.
  • Minden illetlen, erkölcstelen motivum távol tartandó.
  • A püspökök őrködjenek istenházának szentsége fölött, és engedélyük nélkül a képek köztiszteletre nem állíthatók fel.

II. János Pál pápa szerint a képtisztelet alapja a „művészet és a keresztény kinyilatkoztatás közti különleges kapcsolat”.[20]

Hivatkozások

Jegyzetek

  1. ↑ a b c Pallas
  2. ↑ 2Móz 20,4k.23; 3Móz 26,1; 5Móz 4,16kk; 5,8k; 27,15
  3. ↑ 2Móz 20:4-5
  4. ↑ a b McClintock és Strong: Cyclopedia of Biblical, Theological, and Ecclesiastical Literature. 4. kötet, 503., 504. oldal
  5. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve
  6. ↑ Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  7. ↑ J. Mendam: The Seventh General Council, the Second of Nicaea
  8. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve  112. o.
  9. ↑ Mircea Eliade 52. o.
  10. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve  112. o.
  11. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve  112. o.
  12. ↑ Mircea Eliade 52. o.
  13. ↑ Mircea Eliade 52. o.
  14. ↑ Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve
  15. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve  172. o.
  16. ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve  172. o.
  17. ↑ a b Mircea Eliade
  18. ↑ Herbert Vorgrimler
  19. ↑ Dess. XXV.
  20. ↑ http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C3%A9ptisztelet.html

Források

  • ↑ Herbert Vorgrimler: Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár, 2006, Göncöl Kiadó
  • ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve: Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000, Osiris
  • ↑ Mircea Eliade: Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története III., 1996, Osiris
  • ↑ Pallas: Pallas

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Iconodule című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.