Goncourt fivérek

Edmond (balra) és Jules de Goncourt (Nadar felvétele)

A Goncourt fivérek – Edmond de Goncourt (1822–1896) és Jules de Goncourt (1830–1870) – két francia írótestvér, az irodalomtörténet egyik leghíresebb alkotói párja. Együtt éltek, közösen írták könyveiket. Az első naturalista regény szerzői, a naturalizmus úttörői a regényirodalomban. Nevüket viseli a francia irodalmi díj és akadémia, melyet alapítottak.

Indulásuk

Edmond tizenkét éves, Jules még négyéves sem volt, amikor apjuk meghalt; 1846-ban elvesztették anyjukat. Jelentős vagyont örököltek, ami lehetővé tette, hogy a művészetnek, az irodalomnak szenteljék életüket. Kezdetben festészettel és drámaírással foglalkoztak, de próbálkozásaik sikertelenek maradtak. Nem kapott elismerést első, történeti tárgyú könyvük sem (En 18…, 1851), mely épp a Louis Napoléon Bonaparte által végrehajtott decemberi puccs napjaiban jelent meg.

Művelődés- és művészettörténeti művek

A 18. század életmódját és művészetét sok részletgazdagsággal bemutató munkáikkal jelentkeztek az irodalomban, melyek már komoly elismerést kaptak. Az 1850-es években megjelent könyveik középpontjában nem a politika, hanem elsősorban a hétköznapok eseményei álltak. Eredeti módon használták fel bennük a kor apró nyomtatványait (színházi műsorok, ruhaminták, étlapok) és más dokumentumait: Histoire de la Société française pendant la Révolution (A francia társadalom története a Forradalom idején, 1854) és Portraits intimes du dix-huitième siècle (18. századi intim portrék, 1857–1858). A 18. századi francia művészetről publikált munkájukkal sikerrel hívták fel a figyelmet Watteau, Fragonard, François Boucher és mások életművére, jelentőségére (L'Art du dix-huitième siècle, 1859). Már ekkor megmutatkozott írásaik néhány jellemzője: a csiszolt stílus és a részletek, a dokumentumok kitüntetett szerepe.

Regények

Közös munkásságuk tetőpontján, az 1860-as években hat regényt írtak és jelentettek meg. Ezeket is „emberi dokumentumok”-ra, közvetlen környezetük mindennapi valóságából megismert történetekre és hősökre építették.

Regényíróként céljuk a valóság hű ábrázolása volt, koruknak minden szennyével, kegyetlenségével együtt. Gondosan gyűjtötték a mindennapi élet jellemző tényeit, a „modern”, érzékeny ember lelki életének megnyilvánulásait. Központi hőseik nem kivételes emberek, akik úrrá lesznek az élet nehézségein, hanem a hétköznapok többnyire passzív figurái; a körülményeket nem annyira alakítják, mint inkább hatását elszenvedik. Gyakran az akarerő beteges hiánya jellemzi alakjaikat, ez okozza a hős bukását, ami néha elzüllésben nyilvánul meg. „Mi voltunk a modern idegesség Keresztelő Szent Jánosai.” – idézi Edmond de Goncourt naplóbejegyzését Szerb Antal, majd hozzáteszi: – „A Goncourt-ok esetében az a tragikus, hogy csakugyan mindent ők találtak ki. A századvégi „modernség” minden szála hozzájuk vezet; oly gazdag kezdeményezők, mint a XVIII. században Diderot.

A festők, írók világát ábrázoló regényeik modellje a becsvágy és a való élet ellentmondásai között vergődő művész (Manette Salomon és Charles Demailly, eredeti címe: Les hommes de lettres). Az utóbbi hőse betegesen érzékeny, pesszimista beállítottságú művész, az őt játékszerként használó, züllött színésznő iránti őszinte szerelmének áldozata.

Legismertebb regényük valószínűleg a Germinie Lacerteux (1865), „a hisztéria egyik első mélyreható elemzése az irodalomban.” Tartalmát így foglalta össze Ambrus Zoltán: „A Germinie Lacerteux az első igazán naturalista regény. Ízekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerű lénynek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi állat. (…) A gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba, hogy végül tetemét a közös sírba vessék.” Szinte a naturalista regény mintája lehetne ez a könyv, emlékeztet Zola későbbi történeteire, akire saját bevallása szerint nagy hatással volt.

A Soeur Philoméne egy apáca és egy kórházi segédorvos önmaguk előtt is titkolt, majd a ráébredés után önváddal terhelt, öngyilkosságba torkolló szerelmének megható története. „Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkívüli finomság.”

Stílusuk

Stílusukat maguk a szerzők is „artisztikus”-nak nevezték, mások a festőkéhez hasonlították. Munkájukat rendkívüli műgond jellemezte, de a megfelelő kifejezés görcsös keresése (le mot qui peint), a jelzők halmozása modorossá tette írásaikat. Ez a stílus már akkor is gyakran erőltetettnek, kényeskedőnek hatott, inkább csak a beavatottak számára lehetett vonzó. „A Goncourt-ok az írók írói – mégis megmérgezi életüket a sikertelenség, annak felismerése, hogy a nagyközönség nem kíváncsi az elit-írók művészetére.” Regényeiket ma már alig olvassák.

Közös munkáik

A fivérek és szüleik sírja a Montmartre-i temetőben (Division 13.)

Művelődés- és művészettörténeti művek

Regények

Külön említendő óriási terjedelmű Naplójuk, életük krónikája és a korabeli művészvilág értékes dokumentuma, melyet kezdetben főként Jules de Goncourt vezetett, majd az ő halála után testvére folytatott és adott ki 1887-től kezdve haláláig.

Magyarul

Közösen írott műveik

Jegyzetek

  1. ↑ Szerb Antal i. m., 572. oldal.
  2. ↑ Szerb Antal i. m. 571. oldal.
  3. ↑ Ambrus Zoltán: A Goncourt-testvérek In: Vezető elmék (Irodalmi karcolatok). Budapest, 1913 (MEK, elektronikus változat).
  4. ↑ Ambrus Zoltán i. m.
  5. ↑ Szerb Antal i. m. 572. oldal.

Források