Dante bárkája
Ebben a cikkben a Dante bárkája témával foglalkozunk, amely témával az elmúlt években egyre nagyobb jelentőséget kapott. Megjelenése óta a Dante bárkája sokféle közönség figyelmét felkeltette, és vitákat és elmélkedéseket váltott ki a következményeiről. Az évek során a Dante bárkája a terület szakértőinek kutatásának és elemzésének tárgya volt, akik hozzájárultak a jelenség megértéséhez. Ebből az alkalomból elmélyülünk a Dante bárkája különböző szempontú elemzésében, feltárva történelmi, szociokulturális, politikai és gazdasági dimenzióit. Hasonlóképpen az érdekelt bennünket, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a Dante bárkája a kortárs társadalomra, és hogyan alakította át gondolkodásmódunkat és cselekvésünket. Ezzel a Dante bárkája átfogó vízióját igyekszünk kínálni, amely elmélkedésre és párbeszédre hívja fel a ma oly fontos témát.
| Dante bárkája (1822) | |
 | |
| Művész | Eugène Delacroix (1822) |
| Műfaj | zsánerkép |
| Mozgalom | romantika |
| Magasság | 189 cm |
| Szélesség | 241,5 cm |
| Múzeum | Room 700 |
| Gyűjtemény | a Louvre festmény részlege |
| Katalógusszám |
|
| Anyag | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Dante bárkája témájú médiaállományokat. | |
A Dante bárkája Eugène Delacroix festménye, amely a párizsi Louvre gyűjteményének része.
Keletkezése
Delacroix Dante Alighieri Isteni színjáték című művének nyolcadik énekéből vette festménye témáját. Dante és kísérője, Vergilius csónakban utazik a Sztüxön, az élők és holtak világát elválasztó folyón. Bárkájuk kormányánál Phlegüasz áll. Az ének szerint a folyón átkelő hajót megtámadták a vízben szenvedő lelkek.[1]
Delacroix képe a bezártság érzését kelti, az utasoknak nincs más lehetőségük, mint folytatni útjukat a túlpart irányába. Dantét kiemeli a zöld-barna, lent hullámzó, fent viharos közegből vörös fejfedője. Látszik, hogy a csónak megbillenése miatt elvesztette egyensúlyát, a nyugodt Vergilius a keze után kap. A vízből testet öltött megkínzott lelkek próbálnak felmászni a bárka fedélzetére: izmaik megfeszülnek az erőlködéstől.[1]
A festmény fő inspirálója a francia romantika első nagy mesterműve, Theodore Gericault Medúza tutaja című alkotása volt. Stílusát tekintve Delacroix műve két nagy művészeti mozgalom, a neoklasszicizmus és a romantika határán áll. A neoklasszicizmusnak megfelelően vertikális és horizontális tengelyek szervezik a kompozíciót. A vízszintes tengely a csónak, a fő függőleges egység pedig Dante és Vergilius kettőse. A romantikát a bőségesen megjelenő érzelmek képviselik: Dante sokktól rémült arca vagy a lelkek elkeseredettséget sugárzó mimikája és mozdulatai. Az erőteljes ecsetvonások azt az érzetet keltik, hogy szél süvít a Sztüx felett, hullámokat vetve a folyón, tépve a hajón utazók köpenyét.[1]
Eugène Delacroix mindössze 22 éves volt, amikor 1822-ben, az éves párizsi képzőművészeti kiállításon bemutatták a festményt. A Dante bárkája nagy siker volt, és a francia kormány megvette, ma a Louvre gyűjteményében látható.[1]
Jegyzetek
Források
- ↑ Daily Art: Masterpiece Story: The Barque of Dante by Eugène Delacroix. Dailyart.com (2023). Hozzáférés ideje: 2024. május 3.
