Cz (digráf)
Üdvözöljük a Cz (digráf)-ről szóló cikkben, ahol alaposan megvizsgáljuk ezt az érdekes témát/személyt/dátumot. Megismerjük eredetét, relevanciáját a mai társadalomban és azokat a különböző szempontokat, amelyek annyira érdekessé teszik. Ebben a cikkben elmélyülünk a történetében, a következményeiben és a különböző területekre gyakorolt hatásaiban. A populáris kultúrára gyakorolt hatásától a mindennapi életben betöltött fontosságáig a Cz (digráf) lenyűgöző témát képvisel, amelyet érdemes részletesen megvizsgálni. Készüljön fel, hogy felfedezze a Cz (digráf) összes lenyűgöző aspektusát ebben az átfogó áttekintésben!
A cz betűkapcsolat néhány nyelvben fordul elő, így a lengyelben a /t͡ʂ/ hangot (a zs-hez hasonló retroflex, zöngétlen affrikátát), a kasubban pedig a /tʃ/-t (vö. magyar cs) jelöli. Korábban több európai nyelv írásmódjában is jelen volt, többek közt a franciában és a katalánban, ahol az írásmódja ç-re egyszerűsödött, /s/ (magyar sz) hangértékkel, valamint a magyarban, ahol az egyszerű c betű váltotta fel a XIX–XX. század folyamán.
A magyar nyelvben
A cz a magyar nyelvben egy időben a hang jele volt.
A c betű az ómagyar korban jelölhetett mai c, k vagy cs betűkkel írott hangot egyaránt, a cz azonban ekkor még nem fordult elő.[1] A középmagyar korban többnyire cz jelöli a mai c hangértékét, de előfordul mellette a ch is.[2]
A korai magyar nyomtatványokban Sylvester Jánosnál ćz-ként szerepel a hang, és cz-vel a , Dévai Bíró Mátyás pedig cz-vel jegyezte le a -t és cż-vel a -t (illetve a tz és ts írásmód is előfordul). Heltai Gáspárnál a hang szokásos jele tz volt, és a cz-t kellett -ként olvasni.[3] Pázmány Péter ugyanakkor már a hosszabb távon meghatározó cz–cs párt használta a – hangpár jelölésére. A protestáns hagyományban a tz–ts páros a jellemző még, de a katolikus cz–cs is elterjed időközben az újmagyar korban.[4] Kazinczy és Vörösmarty az utóbbi mellett szállt síkra, és ez döntötte el végül is a vitát, amelynek lezárását a szótárak összeállítása is sürgette.
Hivatalosan az 1922-es szabályzattal vezették be a cz helyett a c írásmódot. Nem hivatalosan viszont már a 19. század elejétől használták a mai alakot írók és nyelvtudósok egyaránt. Sokáig elhúzódott a vita, hogy a c egybeesne a latin c-vel, és a cammog-ot -nak kéne olvasni, mire az ellentábor frappánsan megjegyezte, hogy a latin olvasat szerint viszont a csacsi is -nak lenne ejtendő. A hagyományhoz ragaszkodók másrészt arra hivatkoztak, hogy a cz kérdése nem választható el a többi kétjegyű betűtől, amelyeket aligha lehetne mind megreformálni.[5]
Források
