Ebben a cikkben részletesen megvizsgáljuk a Xenophyophorea hatását modern társadalmunkra. A Xenophyophorea megjelenése óta felkeltette a szakértők és a nagyközönség figyelmét, vitákat, vitákat és végtelenül egymásnak ellentmondó véleményeket generálva. Elmélyedünk történetében, elemezzük relevanciáját a jelenlegi kontextusban, és megvitatjuk a lehetséges jövőbeli forgatókönyveket. Kétségtelen, hogy a Xenophyophorea mély nyomot hagyott életünkben, és hatásának megértése elengedhetetlen a körülöttünk lévő világ megértéséhez. Olvasson tovább, hogy megtudjon mindent, amit a Xenophyophorea-ről tudnia kell.
Xenophyophorea | ||||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Xenophyophorea témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Xenophyophorea témájú kategóriát. |
A Xenophyophorea a likacsosházúak (Foraminifera) kládja. A világ óceánjaiban 500–10 600 m mélyben élő többmagvú óceánfenéki egysejtűek.[1][2] Környezetükből vonják ki az ásványi anyagokat és külső váz, héj kialakítására használják.
Először Henry Bowman Brady írta le 1883-ban. Abisszális síkságokon gyakoriak, helyenként domináns fajok. 15 nemzetsége és 75 változatos méretű faja ismert.[3] A legnagyobb, a Syringammina fragilissima az egyik legnagyobb többmagvú egysejtű, átmérője akár 20 cm is lehet.[4]
A Xenophyophorea név görögül idegentest-hordozót jelent, utalva az üledékekre, melyekből héjukat felépítik. 1883-ban Henry Bowman Brady egyszerű likacsosházúaknak sorolta be.[5] Később a szivacsok közé helyezték.[6] A 20. század elején a „gyökérlábúak” (Rhizopoda) osztályának,[7] majd a Protista törzsének tekintették.[8] Filogenetikai tanulmányok szerint az egykamrás likacsosházúak („Monothalamea”) specializált osztálya.[9][10][11]
Egy SSU rDNS-alapú 2013-as molekuláris elemzés alapján a Syringammina és a Shinkaiya a Rhizammina nemzetséggel közeli rokon kládot alkotnak.[12] További bizonyítékok igazolták a Xenophyophorea monoíliáját. E tanulmány feltételezte továbbá sok önálló nemzetség polifíliáját a hasonló alakok többszöri konvergens evolúciójával.[13]
Korábban az összeállt Psamminida és a rugalmas, fehérjés héjú Stannomida csoportokra osztották,[14] de molekuláris kladisztikai elemzések szerint sok a homoplázia és e felosztás gyengén alátámasztott.[13]
A Xenophyophorea egysejtű sok maggal. Sokuk érzékeny és összetett héjakat alkot kalcium-karbonátból (CaCO3) vagy más ásványokból és szerves kötőanyagból,[15] méretük néhány mm-től 20 cm-ig terjedhet. Szerkezetük és állaguk a puha, csomós alaktól a legyezőkig és összetett szerkezetekig terjed.
Egyes fajok, például a Psammina többkamrás héjakat alkot.[14]
Fajai változó morfológiájúak, de általános szerkezetük egy elágazó szerves tubulusokból álló rendszert közrezáró héjat és hulladékanyagokat tartalmaz.
Számos egyedi fogalmat használnak anatómiai részeire:
Tömege kevesebb mint 1%-át teszi ki sejtplazmája.[16]
Bizonyos ásványi anyagokat választanak ki héjukba, citoplazmájukba vagy az általuk kiválasztott termékekbe, az ásványok fajonként változnak, de gyakori a barit, az ólom vagy az urán.[17] A Shinkaiya granelláriuma sok higanyt tartalmaz.[18]
Több tanulmány a Xenophyophoreában különösen sok radioaktív anyagot mutatott ki, ezt először az Occultammina nemzetségben figyelték meg, de az óceán különböző részeiről több más fajban is igazolták.[19][20]
Kevés ismeret van a Xenophyophorea szaporodásáról. Feltehetően nemzedékváltakozással történik más likacsosházúakhoz hasonlóan, de ez nem igazolt.
Az ivarsejtek a granellárium speciális részén alakulnak ki, mely kitágult oldalágnak (Psammetta) vagy hagymának (Cerelasma) tűnhet. Méretük mintegy 20 μm, 2 ostoruk van, ezután feltehetően amőboid állapot következhet, de lehet, hogy az amőboid állapot amőboid ivarsejteket jelent más likacsosházúakhoz hasonlóan, ez megtalálható a granelláriumokban is. Fiatal példányokat észleltek felnőttekkel együtt, ezek a Psammettában patkó alakúak és xenophyák fedik.
Az elsődleges plazma helye néha a felnőtt példányokban kimutatható. Egyes fajoknál éles változás a xenophyatípusban, másutt a fiatalok szabályosak, a felnőttek szabálytalanok, megint másutt fordítva.[2]
A növekedés epizodikus, egy 8 hónapos megfigyelés 3–10-szeres növekedést mutatott ki a Reticulammina labyrinthica fajban. Ez 2–3 napos fázisokban történt, melyeket mintegy 2 hónapos nyugalmi állapot választott el. E fázisok a fajban közel szinkronak, de nem ismert, hogy biológiailag vagy fejlődésileg irányított, feltehetően a szinkron fázisok csak véletlenek.
Minden epizód 3 fázisban történik: előbb az alap szélesedik és lapul, így a felszín simul, majd az eredeti alak újra megjelenik nagyobban, végül a felszíni textúra újjáépül. A gyors növekedés alapján feltehetően nem oly hosszú életűek, mint korábban feltételezték.[21]
A mélytengerfenék fontos élőlényei, mivel mind a négy fő óceáni medencében megtalálták.[2][22][23][24] Jelentős szervesanyag-áramlású területeken, például termékeny felszíni vizek, tengeri kanyonok, lejtős helyek és kontinentális lejtők körül gyakoriak.[2][4][25][26] Nem találhatók meg hipoxiás vizekben.[16]
500–10 600 m mélyben fordulnak elő. Legtöbb fajuk epifaunális, egy faj, az Occultammina profunda infaunális, akár 6 cm mélyre is beáshatja magát az üledékbe.[1][2][27]
Leggyakoribbak lágy üledéken, de megtalálhatók sziklás szubsztráton, például bazalton, kanyonfalakon vagy mangáncsomókon, mangánkérgeken.[16]
Étrendjük és evési ökológiájuk hosszú ideig kérdéses volt, törékeny héjuk és mély vízi élőhelyük az in vivo megfigyelést nehezíti. Korai feltételezések szerint szűrögetők, baktériumokkal evők, lerakódásból evők és részecskecsapdázók voltak.[16] Az üledékből állábbal való aktív táplálékbevitelt és a héjba való csapdázást azóta megerősítették. A lipidkoncentráció-elemzés a szterkomákban különösen sok baktériumot mutatott ki, ez alapján feltehetően hulladékon élő baktériumokat használnak táplálkozásuk kiegészítéséhez.[28]
Egy táplálkozásuk vizsgálatához izotópelemzést használó 2021-es tanulmányban kimutatták, hogy kovamoszatokat és oldott szerves anyagokat is felvesznek glükózként, nem igazolta a baktériumok segítő funkcióját a héjban, helyette azt feltételezték, hogy a fitodetritusz gyűjtésében segítenek felszínnöveléssel. Feltételezték, hogy az óceánfenéki biogeokémiai ciklusokban fontosak.[29]
2017-ig nem volt ismert igazoltan a Xenophyophoreához tartozó fosszília.[13]
Feltételezték korábban, hogy az ediakara Vendozoa tagjai Xenophyophorea-fosszíliák.[30] Azonban a Dickinsonia-fosszíliákkal összefüggő C27-szterolok felfedezése miatt ez vitatott lett, mivel a szterolokat csak az állatokkal hozták összefüggésbe. E kutatók szerint a Dickinsonia és rokonai a Bilateria tőcsoportját alkotják.[31] Más ediakara fosszíliák (például Palaeopascichnus, Intrites, Yelovichnus, Neonereites) feltételezett Xenophyophorea-fosszíliák és az eocén Benkovacina rokonai. Azonban utóbbi elemzése nem talált baritkristályt vagy fali likacsosházúakra való bizonyítékot.[32][33] Egy, a Paleopascichnus növekedést és fejlődését vizsgáló 2011-es tanulmány szerint az valószínűleg nem Xenophyophorea-tag.[14] A Pteridiniumot vizsgáló 2014-es tanulmány arról is kimutatta ugyanezt.[34]
Egyes kutatók szerint a kora kambriumban megjelent Graphoglyptidae lehet a Xenophyophorea tagja,[35][36] és leírták az élő Occultammina és a fosszília hasonlóságát.[37] Ezt támasztja alá a hasonló abisszális élőhely, azonban a Graphoglyptida nagy mérete (akár 0,5 m), szabályossága és a xenophyahiány alapján ez vitatott.[37] A Paleodictyonnak modern példányait megtalálták, de nem volt bizonyíték héjra, szterkomáriumra, granelláriumra vagy Xenophyophorea-DNS-re, és a nyom lehet szivacsé vagy kotoréké.[38]
Egyes karbon fosszíliákról feltételezték a Xenophyophorea-eredetét a báriumkoncentráció és a morfológiai hasonlóság miatt, de kiderült, hogy a báriumtartalom diagenezis miatt magas, és a morfológia algára hasonlít inkább.[39]
A helyi populációk sűrűsége elérheti akár a 20 m-2-t is. Az ökoszisztémát jelentősen befolyásolják élőhelyet biztosítva és szerves anyagokat csapdázva, növelve a közelben a diverzitást.[40] Kutatások szerint a sok Xenophyophorea-fajt tartalmazó helyeken átlagosan 3–4-szer annyi bentikus rák, tüskésbőrű és puhatestű van, mint hasonló, de Xenophyophoreával nem rendelkező helyeken. Ezenkívül többek közt ászkarákok, Sipunculida- és soksertéjűfajok, fonálférgek és a Harpacticoida kommenzalista gazdái, néhányuk egy faj héjában féltartós lakhelyet is szerezhet. A kígyókarúak is kapcsolatot mutatnak a Xenophyophoreával: alattuk vagy rajtuk gyakoriak. Ezenkívül fontos halbölcsők: a Liparidae Xenophyophorea-héjba petézhet.[41]
Ismertek Xenophyophorea-evő tengericsillag-, Monoplacophora- és Molpadiidae-fajok – a Monoplacophorába tartozó Neopilina galatheae feltehetően speciálisan e csoportot eszi.[16]
Gyakoriságuk ellenére az egységnyi héjra jutó kevés protoplazma miatt a biomasszának gyakran kis részét adják.[16]
Nehezen tanulmányozhatók törékenységük miatt. Mintavételkor gyakran sérülnek példányai, használhatatlanná téve a tanulmányozáshoz vagy a tenyésztéshez. Ezért kevés ismert életciklusukról. Mivel a világ minden óceánjában nagy számban fordulnak elő, hasznosak lehetnek az üledéklerakásban és a biodiverzitás fenntartásában a bentikus ökoszisztémákban.
A DSV Alvin kutatói 3088 m mélyben az Alaszkai-öböl kontinenspereménél egy mintegy 5 cm átmérőjű Cystochinus loveni-példányt találtak több mint 1000 egysejtűvel és más élőlénnyel, például 245 élő Xenophyophorea-példánnyal, elsősorban Psammina-fajokkal, méretük 3–6 mm. Törékenységük alapján vagy óvatosan gyűjtötte a tengerisün, vagy odamentek és ott nőttek. Több magyarázat lehet erre, például a kémiai álca és hogy az áramlatok általi mozgást e súlyokkal akadályozza.[42]
Különböző ökomorfai különböző helyeken találhatók; a hálós vagy erősen meghajtott nemzetségek, például a Reticulammina vagy a Syringammina gyakoribbak lejtős helyeken vagy kanyonfalak körül, míg a legyezőszerűbb nemzetségek, például a Stannophyllum gyakoribbak állandóbb vízen vagy alacsonyabb elsődleges termelésű helyeken.[16]
Nemzetségei többek közt:
Ez a szócikk részben vagy egészben a Xenophyophorea című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.