Sámson (opera)

Ez a szócikk Szokolay Sándor operájáról szól. Hasonló címmel lásd még: Sámson (egyértelműsítő lap).

A Sámson Szokolay Sándor kétfelvonásos, a Magyar Állami Operaházban 1973. október 26-án bemutatott, Németh László drámája nyomán írt harmadik operája.

A Sámson című drámára Illés Jenő hívta fel a zeneszerző figyelmét. Szokolay személyesen is ismerte Németh Lászlót, mivel az Iszony film változatához ő írta a kísérő zenét. A Sámson érdekessége, hogy előbb szólalt meg operaszínpadon, mint prózai színházban. Németh 1945-ben írta darabját, de az hosszú évtizedekig nem jutott el a magyar színpadokra. Az író nem vállalt szerepet a librettó és a dramaturgia kialakításában: mindenben szabad kezet adott az akkor már elismert zeneszerzőnek.

Szokolay szokásos módszerét követve összevont és tömörített, valamint főleg a kórus számára, több más Németh drámából is átvett szövegeket. Az opera elején és végén a Bibliából is idézett. Végeredményében a Sámson librettója nem a dráma rövidített változata, hanem annak operaszerű újra fogalmazása. Szokolay saját bevallása szerint első olvasásra beleszeretett a történetbe, ennek következtében teljesen azonosulni tudott a drámaíró gondolataival és világnézetével. Tisztelettel bánt az eredeti szöveggel és úgy alakította át szövegkönyvé, hogy az drámai mondanivaló nem szenvedett csorbát, azt a zene kiemeli, hangsúlyosabbá teszi.

A hazai bemutató után ezt a Szokolay operát is bemutatásra került Németországban is: 1974-ben Wiesbaden, 1975-ben Berlin városában játszotta a darabot vendégszereplése alkalmából a Magyar Állami Operaház társulata.

• Énekkar: őrlető asszonyok, a király kísérete, katonák, a nép
• Történik: Palesztinában a filiszteusok elleni háború idején
• Színhelyek:
  • Előjáték: semleges szín, a történet elővázolására
  • I. felvonás: malombörtön
  • II. felvonás: 1. kép: terem a király palotájában, 2. kép: oszlopcsarnok
• Játékidő: 1 óra 40 perc

Sámson hajának tőrbe csalását, hajának levágását, erejének elvételét mondja el, mintegy felvázolja a darab előtörténetét. A tragédia tehát a dráma idején kívül már lezajlott. A megvakított Sámsont egy malombörtönbe taszították. Itt veszi fel a fonalat az első felvonás cselekménye.

Sámson megalázva börtönben sínylődik. A molnár durván ösztökéli, hogy még többet dolgozzon. Ezután Delila lopakodik a színpadra álruhában. Látni akarja a legyőzött férfit, de a molnár felismeri és el akarja zavarni. A nőnek végül sikerül megvesztegetnie a mesterembert. Delila egyedül marad Sámsonnal, párbeszédüket Thimneusz és a visszatérő molnár zavarja meg. Sámson és Thimneusz között heves vita bontakozik ki, melynek hevében Delila férje kardot ránt, hogy leszúrja a foglyot, de felesége még idejében kettőjük közé áll.

Thimneusz először egy katonát akar megbízni Sámson őrzésével, de Jefte annyira bizonygatja, hogy ő mindenkinél kegyetlenebbül őrizné a rabot, hogy a férfi végül rábízza a feladatot. Miután mindenki elvonul Jefte felfedi kilétét: ő nem ellensége, hanem barátja Sámsonnak. Segíteni akar neki ereje visszanyerésében. A hős pedig csak a megfelelő alkalomra vár, hogy visszavághasson ellenséginek.

1. kép: A királyt palotája egyik termében tanácsadói veszik körbe. Delila és férje is jelen vannak. A nő egy fenyegető álmot látott, ezt Thimneusz úgy magyarázza meg az uralkodónak, hogy az félelmet keltsen benne. Sámson még megvakítva, rabként is veszélyt jelent a filiszteusokra. A király jóváhagyja Eftoné ötletét: Sámson komédiázzon a nép előtt Dágon ünnepén. Ugyanis akit nevetségessé lehet tenni, ki lehet gúnyolni, az nem válhat veszedelmessé, éppen ellenkezőleg. Jefte szerint a zsidók hőse megtört, nincs nyoma annak, hogy lázadni akarna. Ezután vezetik elő a rabot, aki csak ekkor érzi, mennyire megalázó is a helyzete, de elvállalja a rábízott feladatott.

2. kép: Gyülekezik a tömeg az ünnepre és izgatottan várja: királyuk milyen szórakozást talált ki nekik? Ezután megjelenik Sámson. Elkezd komédiázni és ezzel teljessé válik megcsúfolása. Jefte azt találja ki, hogy mutassa be: hogyan vitte a hegyre a gázai kaput? Sámson erre is vállalkozik: visszanyert erejével szétfeszíti az oszlopokat. A lezúduló törmelék mindenkit maga alá temet.

A Sámson az elhivatottság drámája, operai mivoltában is erősen gondolati mű. A zenei folyamat jórészt párbeszédekben és monológokban bontakozik ki. Az opera szerkezete a párbeszédekre épül, ezeket szakítják meg epizódszerűen a kórus részletek és a szóló együttesek. A kórust egészen újfajta módon kezelte a zeneszerző. Jórészt elvont, stilizált szerepkört juttatott neki, aktív szereplővé, cselekvő tömeggé csak az opera zárójelenetében alakul át.

A zenei szövet, az előző két Szokolay opera, a Vérnász és a Hamlet stílusának egybeforrasztására tett kísérlet. Tömörsége és szerkezeti felépítése következtében a Sámson a korábbi operákhoz képest jóval szigorúbb felépítésű, a szereplők jellemét élesebben rajzolta meg a zeneszerző. Érdekes, hogy motívumaik legtöbbször levezethetőek neveiknek beszédlejtésében rejlő dallamából, így mintegy névjegy motívumot alkotnak. Az énekszólamok nem bravúrosan megírt melódiákból épülnek fel, de mindvégig dallamosak. A dallamosság, az énekelhetőség ez esetben is Szokolay elsődleges szempontja volt.

A szerző harmadik operájában is alkalmazta a dodekafóniát, de annak egy sajátos, egyéni változatát, amely nem köthető egyetlen zenei irányzathoz sem. A nagyopera restaurációja az uralkodó stílus sajátossága a darabnak. Ennek segítségével éri el a Sámson azt a passió-szerű, morális élményt, amelyet a zeneszerző meg akart valósítani.

1976-ban elkészült és a Hungarotonnál megjelent hanglemezen az opera stúdió felvétele, a következő szereposztásban:

Sámson - Melis György, Delila - Házy Erzsébet, Thimneus - Palcsó Sándor, Jefte - B. Nagy János, Király - Faragó András, Főpap - Kováts Kolos, A molnár - Karizs Béla, Eskon - Kelen Péter, Kodron - Ötvös Csaba, Efton - Várhelyi Endre, Vénasszony - Szirmay Márta. Vezényel: Kórodi András

A felvétel ma már nehezen hozzáférhető, CD-n nem jelent meg.

• Boros Attila: Harminc év magyar operái, Zeneműkiadó, Bp., 1979, 183-190. o.
• A budapesti operaház száz éve, szerk. Staud Géza, Zeneműkiadó, Bp., 1984, 367-368. o.
• Till Géza: Opera, Zeneműkiadó, Bp., 1985, 379-380. o.