Rend (feudalizmus)

A mai világban a Rend (feudalizmus) olyan téma, amely sok ember figyelmét felkeltette. A modern társadalomban egyre növekvő relevanciájával a Rend (feudalizmus) fontos vitaponttá vált különböző szférákban. Mind a tudományos világban, mind a szórakoztatásban megnőtt a Rend (feudalizmus) iránti érdeklődés és figyelem. Az évek múlásával a Rend (feudalizmus) olyan témának bizonyult, amely továbbra is vitákat és reflexiókat generál, megkérdőjelezi a közös felfogásokat és új ötleteket bátorít. Ebben a cikkben tovább kutatjuk a Rend (feudalizmus) társadalmunkra gyakorolt ​​hatását, és megvitatjuk annak mai jelentőségét.

Az egyházi, a nemesi és a harmadik rend ábrázolása egy középkori kódexből

Rendnek nevezi a történetírás az európai feudalizmusban az azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezők csoportját.[1] Nyugat-Európában a 13. századtól, Közép-Európában a 15. századtól a gazdasági és politikai fejlődés következtében az alá-fölérendeltségi viszonyok láncolatán alapuló hűbéri függőségi hálózatok helyett a hasonló helyzetű társadalmi csoportok „rendekbe” szerveződtek, és érvényesítették akaratukat a helyi önkormányzatban és a rendi gyűlés révén az országos politikában. A különböző államokban az eltérő adottságok, társadalmi fejlődés következtében eltérő rendek alakultak ki, azonban általában elkülönült a polgárság,[jegyzet 1] a nemesség és az egyházi hivatalnokok rétege, utóbbi kettő körében pedig eltérő jogokat élveztek az uralkodónak közvetlenül alárendelt előkelőségek és az alacsonyabb rangú kiváltságosak. Bár külön társadalmi réteget alkottak, és a legtöbb középkori európai államban jelentős tömegek tartoztak hozzá, nem szokás rendnek tekinteni a jobbágyságot, sem a rabszolgák szűkebb rétegét, csak részének számítanak a harmadik rendnek, azaz a közrendnek.

A rendiség az azonos jogú és kötelezettségű társadalmi csoportok elkülönülésén alapuló középkori és több helyen a késő újkorig fennmaradó társadalmi berendezkedés,[2] valamint a rendek képviseletén alapuló kormányzati rendszer neve. A rendi alapú kormányzás Nyugat- és Közép-Európa nagy részén elősegítette a központi hatalom megerősítését a feudális keretek között,[2] majd a társadalmi és gazdasági fejlődés hatására átadta helyét az abszolutizmusnak vagy az alkotmányos monarchiának.

Magyarországon a rendi korszak a nemesi kiváltságok eltörlésével fejeződött be az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Ekkor a polgárság és a jobbágyság szabadnak és egyenlőnek számított a törvény előtt és a közteherviselés lépett érvénybe. Ekkor jött létre egy teljesen új társadalom, amelyben az ország összes lakosa akkortól polgár, „civis” volt.

A rendek tagjai

A rend fogalma hasonlít mind a társadalmi réteg, mind a kaszt fogalmához. A társadalmi rétegtől megkülönbözteti, hogy tagjai identitástudattal rendelkeztek, valamint a rend megváltozása (társadalmi felemelkedés illetve lesüllyedés) lényegesen nehezebb és ritkább volt, mint a modern értelemben vett társadalmi rétegeknél. Ebben közelebb áll a kasztokhoz, azonban a kasztrendszerrel ellentétben nem kizárólag a születési előjogon alapul.

Mindegyik rend rendelkezett alapvető jogokkal, mint a személyi szabadság, a bírósághoz való jog, tulajdonjog, adójogi kiváltságok (adómentesség vagy közös adózás) és képviseleti jog.[3] Ezeket a jogokat az uralkodók általában szorult helyzetükben ismerték el hivatalosan (mint II. András magyar király a szerviensek jogait az Aranybullában vagy Földnélküli János a nemesi jogokat a Magna Carta Libertatumban).[4]

A nemesség

Hunyadi János címere

A nemesi rend alapvetően örökletes rend volt, amelybe annak tagjai beleszülettek. Nem nemesi származású személy felvételét a nemesi rendbe nemesi oklevél igazolta, amelyet az uralkodó (illetve annak kancelláriája) állított ki. Az oklevél egyik fontos része volt a nemesi címer, aminek használatára ettől fogva jogosult volt a nemes. Az új nemes összes törvényes fiú ági leszármazottja ezután a nemesi rend tagjává vált. A nemesi cím adományozásával kezdetben együtt járt hűbérbirtok adományozása, amely a feudalista államrend alapját képezte. A kora újkori Magyarországon azonban már nem minden újdonsült nemes kapott birtokadományt.

A nemesség gazdasági bázisát hűbérbirtokán úrbéri szolgálatra kötelezett jobbágyai alkották, akik termésük egy részét adóként befizették (kilenced), és a nemes munkára kötelezhette őket (robot). A nemes emellett jobbágyai bírája is volt. A rend feladata az ország védelme (nemesi felkelés) és az uralkodó szolgálata volt (ez testesül meg a 18. századinemesség kötelez„nobilitas obligat” mondásban is), előbbi azonban a központi hatalom meggyöngülésekor a katonaság bizonytalan forrásává vált, és különösen a hivatásos hadseregek elterjedésével háttérbe szorult.

A nemesség nem minden országban maradt egységes rendként: például Angliában és a kora újkori Magyarországon a fő- és a köznemesség külön renddé vált szét, miután az eredetileg egységes nemességen belül a főnemesség és a köznemesség, jogait és kötelezettségeit tekintve, fokozatosan elkülönült.

A papság

A papi rendbe nem is lehetett beleszületni, a felvétel a papi rendbe szentségnek számított. Ennek a kiszolgáltatása a püspök jogosultsága volt, azonban feltételekhez nem kötötték. Ez a rendszer lehetővé tette a szimónia virágzását, majd a reneszánsz idején a pápai trónusért küzdő itáliai nemesek időnként még a család gyermek tagjait is pappá szentelték.

A római katolikus papok szerepe a kezdetektől igen jelentős volt a középkori európai államok kialakulásában és igazgatásában, ezért az uralkodók az évszázadok során jelentős birtokadományokkal gazdagították az egyházat. Ezeken a területeken a főpapok ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint a világi földbirtokosok, jogosultak voltak a dézsma beszedésére, a robot és egyéb úrbéres szolgáltatásokat követelhettek meg a jobbágyoktól, ítélkezhettek.

Emellett mint az Isten képviselői jogosultak voltak az egyházi tized beszedésére is a fennhatóságuk alá tartozó területekről,[5] ők azonban adómentesek voltak. A klérus fölött illetve egyházi ügyekben az egyházi bíróság ítélhetett.

A harmadik rend

A rendi korszak alatt (Magyarországon 1848 előtt) a harmadik rendet a közrendűek alkották. A jobbágyok nem rendelkeztek se szabadsággal, se semmilyen joggal vagy kiváltsággal, és egyben a harmadik rend legnagyobb részét alkották. Velük ellentétben, ennek a harmadik rendnek a legszűkebb rétege a polgár (civis) volt, egy olyan szabad ember, aki nem csak városban lakott, hanem egy bizonyos tekintélye és vagyona volt. Fontos megjegyezni, hogy a városi lakosság és a városi polgárság nem ugyanazt a csoportot jelenti. Utóbbi csak a kiváltságokkal rendelkező városok (Magyarországon szabad királyi városok) lakosai tartozhattak bele, a mezővárosoké nem. Közülük is csak a vagyonosabb, önállóan tevékenykedő iparosok és kereskedők alkották a polgárságot, a városi lakosság többségét kitevő segédmunkások, napszámosok, illetve a céheken kívüli kontárok nem tartoztak közéjük.

A polgárságba bekerülhettek a vagyonosodó városi lakosok és (bevándorlás után) a jobbágyok (coloni) is. Települések városi rangra emelése is hozzájárult a polgári rend bővüléséhez. A papi és a nemesi rendből nem lehetett átkerülni a polgárságba. A szerényebb vagyonú vagy esetleg a nincstelen nemesek gyakran házasodtak össze módosabb polgárokkal, azonban természetesen a tehetősebb nemesek igyekeztek ezt a helyzetet kikerülni.

A kiváltságos városi polgárság mentesült az úrbéri szolgáltatások és a földesúr joghatósága alól („a városi levegő szabaddá tesz”), valamint jogosult volt képviselő által befolyásolnia rendi országgyűléseken születő döntéseket.[jegyzet 2] Magyarországon a polgárok legnagyobb része ekkor német és szláv származású, akik a városokban laktak és néha komoly kis vagyonokkal rendelkeztek. Ahogy a nemesnek a kiváltsága a földbirtok, és mindenáron ezeket gyarapítani törekedett, a polgár, mivel számára törvényesen nem tudott olyat megszerezni, inkább házakat és épületeket szerzett a városban. A módosabb polgárok több épületeket birtokoltak, amelyeknek az ára gyakran hasonló volt, mint a nemesi birtokoké.

Egy tipikus jómódú polgár a 18. század végéről és a 19. század elejéről a pesti Prückler családból való Prückler József (17781848) pékmester, választott pesti polgár volt.[6] A Kecskeméti utca, a Képíró utca, és a Bástya utca által bezárt telken volt egy többemeletes háza; a mai Bajcsy-Zsilinszky út 56. szám alatt szintén feküdt egy másik több emeletes háza, de az Országúton (a mai Károly körúton, a 16. szám alatt) volt a legnagyobb értéket képviselő palotája, amely 1843-ban 18 000 forintot ért.[7]

A rendiség kialakulása

A feudalizmus kialakulása és kezdeti fejlődése elsősorban Nyugat-Európához köthető, az itt kialakult mintákat vették át némileg módosított formában a periféria (Észak- és Kelet-Európa) államai.

A Római Birodalom bukását követően Nyugat- és Dél-Európa társadalmilag igen sokszínű volt. A volt római társadalom maradványai megmaradtak a Mediterráneumban és Nyugat-Európa romanizált területein (főként a korábbi Galliában és Hispániában). Ennek jelentősebb csoportjai a latifundiumok tulajdonosai, a földeken dolgozó elnyomott népesség (főként colonusok, erre a korra a rabszolgatartás erősen visszaszorult) és az egyház hivatalnokai voltak.[jegyzet 3][8] Ezzel párhuzamosan működött kezdetben az Észak-, Közép- és Kelet-Európa területéről bevándorolt germán népek törzsi társadalma, melyben a hódítás során szerzett zsákmány egyenlőtlen elosztása és a fejlettebb társadalommal való érintkezés hatására megindult a szabadok differenciálódása.[8]

Jobbágyok beszolgáltatják az adójukat a földesuruknak, 15. századi fametszet

A kétféle rendszer az együttélés során fokozatosan összeolvadt. A colonusokból, rabszolgákból és lecsúszott szabad germánokból kialakult a jobbágyság, a római arisztokrácia és a befolyásos germán harcosok rétegének összeolvadásából keletkezett a középkor földbirtokos rétege, a nemesség.[8] A korszakban az egyház volt a kultúra letéteményese, írástudó szakemberei és az egyházi hierarchia nagy segítséget nyújtott a közigazgatás megszervezésében.[jegyzet 4][9]

A középkor első évszázadaiban a hatalom alapját a hűbéri kötelékek képezték, amit a nagybirtokosok (különösen a későbbi Franciaország és a Német-római Birodalom területén) gyakran megtagadtak, és szembefordultak a királlyal. A 12. századtól fellendülő gazdaság hatására azonban megerősödtek a kisnemesek, elindult a városok kialakulása,[10] és ezen folyamatokkal együtt a királyoknak is új bevételi forrásuk keletkezett a bányászat és a kereskedelem megadóztatásából, valamint a pénzverés monopolizálásából (összefoglalóan regálé). Ekkor kezdett nagyobb területeken kialakulni a polgárság, a földbirtokkal nem rendelkező, de személyében szabad kézművesek és kereskedők rétege.[10]

Ezzel párhuzamosan elterjedt az a nézet, hogy az országlakosok az ország érdekében rákényszeríthetik akaratukat az uralkodóra.[10] A főnemesség után az újonnan felemelkedett rétegek beleszólást követeltek az állam irányításába, cserébe támogatták a központi hatalmat, amely ezeket a jogokat garantálta számukra.

Ezzel megnyílt az út a főnemesség és a papság hatalmának korlátok közé szorításához, aminek az intézményi keretét a rendi gyűlések teremtették meg.

Rendi fejlődés Magyarországon

Magyarországon a 13. századig a királyi birtokhálózat stabil hatalmi bázist biztosított a királynak ahhoz, hogy a rendektől függetlenül kormányozzon. A század elején azonban II. András birtokeladományozási politikája megrendítette az uralkodó hatalmát. A helyzettel elégedetlen szerviensek 1222-ben az Aranybulla kiadására kényszerítették Andrást. A bulla a szerviensek szabadságjogainak törvénybe foglalása (és számos gazdasági jellegű rendelkezés) mellett az utószóban kimondta, hogy az ország lakóinak, kiváltképp főnemeseknek és a főpapoknak jogukban áll az uralkodót fegyverrel kényszeríteni az oklevél betartására.[11][12] Elismerte a szerviensek és az egyháziak adómentességét, a szerviensek saját bírót választhattak maguknak (szolgabírók). Ezeket a rendelkezéseket lényegében megerősíti az aranybulla 1231-es megújítása és az egy évvel későbbi kehidai oklevél.

Bár a szerviensek rétege a későbbi századok során eltűnt, a rendelkezések jelentős része megmaradt, és a nemesi szabadságok alapját képezte:[11]

  • adómentesség,
  • bírói ítélet nélkül nem ítélhetők el,
  • végrendelkezés joga,
  • birtokán a nemes parancsol, engedélye nélkül a király sem szállhat meg ott,
  • csak a király vagy a nádor ítélkezhet felettük,
  • kötelesek hadba vonulni az ország védelmében, de az országhatáron kívül a király költségére.

A szervienseket IV. Béla 1267-ben kelt oklevele már a nemesekkel azonosította, vagyis kialakulóban volt a köznemesség. Ugyanezen oklevél vármegyénként 2-3 köznemesi küldöttet hívott meg az évenként székesfehérvári törvénynapokra. Ez azonban még nem országgyűlés, csak részvétel a bíráskodásban.[13]

IV. Béla uralkodásához köthető a különleges jogállású jászok és kunok betelepítése az országba, akik sokáig a feudális államrendtől elkülönült csoportot alkottak, a katonai szolgálat fejében csupán jelképes adóval tartoztak az államnak (egyházi adót fizettek). Hasonló helyzetben voltak a székelyek és a hajdúk is később.[13] Az erdélyi szászok is különálló, autonóm csoportot alkottak II. András Andreanuma óta.

A 13. század végére kialakult a köznemesség és a papság rendje, amelyek felsorakoztak a királyi hatalom mögött, és 1298-ban elrendelték az országgyűlés összehívását, azonban erejük kevésnek bizonyult egy működő rendi állam létrehozásához.[14]

Az Anjouk korában megindult Magyarországon a városfejlődés, amely Luxemburgi Zsigmond uralkodásának idejére elvezetett egy immár említésre méltó polgári réteg létrejöttéhez, amelyet Zsigmond ki is használt a rendiség megerősítésére. Városi jogokat adományozott, függetlenítette őket a földesurak bíráskodásától, egységes fellebbviteli fórumot hozott létre számukra, a tárnoki széket. Emellett képviselőiket is meghívta tanácskozásaikra. A városi polgárság igazi renddé válását azonban ekkor még akadályozta annak alacsony száma és a városok területi szövetségeinek szembenállása.[15] Erősítette a vármegyerendszert, és az egyház erejére is támaszkodva[jegyzet 5] rendi jellegű államot hozott létre, amely átvészelte a Zsigmond halálát követő kaotikus időket is, fenntartva az ország működését.[16]

Magyarországon a 15. század végére három rend alakult ki, az elvileg egységes nemesi rend szétszakadásával a 16. századra négy rend jött létre, amelyek 1848-ig fennmaradtak. Ezek a következők voltak:[3]

  • a főnemesség,
  • a köznemesség,
  • a papság,
  • a polgárság.

A magyarországi rendi berendezkedést az 1848-ban elfogadott áprilisi törvények nagyrészt[jegyzet 6] felszámolták.

Rendi fejlődés Angliában

A főnemesség 1215-ben a Magna Carta Libertatum (A nagy szabadságlevél) kiadására kényszerítette az uralkodót (Földnélküli Jánost). A charta a főnemesség a lordok számára beleszólást biztosított a hatalomba, s felruházta őket az ellenállás jogával. A király ez után nem vethetett ki adót a királyi tanács beleegyezése nélkül. Amikor a király – megsértve a chartát – önkényesen adót vetett ki, a főnemesség fellázadt (1264) és közösen lépett fel az uralkodóval szemben. Összehívták a parlamentet, amely a kis létszámú tanácskozó testület volt a király mellett. Most azonban valamennyi főnemes, valamint a lovagok és a polgárok választott képviselői meghívót kaptak. A XIII. század végére megerősödött a királyi hatalom korlátozásának a gondolata. Az érdekeiket érvényesíteni képes, azonos jogú és érdekű társadalmi csoportokat rendeknek nevezzük. Amikor I. Edwardnak pénzre volt szüksége Wales és Skócia meghódításához, összehívta a parlamentet (1295). Ettől kezdve az uralkodó Angliát a rendekkel együtt irányította. Kialakult a rendi monarchia.

Rendi fejlődés Franciaországban

IV. Fülöp francia király biztosabb alapokra akarta helyezni országának gazdaságát, ezért megtámadta a posztógyártásról híres Flandriát, ám a flamand városi parasztok serege 1302-ben a courtrai-i csatában legyőzte a francia királyi ármádiát. A bevételek megnövelése érdekében Fülöp egyházi adót vetett ki, amely miatt azonban konfliktusba került a pápai hatalommal. 1302-ben Fülöp összehívta a már tartományi szinten működő rendi gyűlést, amelyben a három rend külön ülésezett. A főpapság és a főnemesség, csakúgy, mint az angol parlamentben, személyesen képviseltette érdekeit, a papság maradék része, a köznemesség és a polgárság képviselőkön keresztül.

Rendi fejlődés a Német-római Birodalomban

1356-ban IV. Károly német-római császár (1346–1378) kiadta a Német Aranybullát, amely szentesítette a Német-római Birodalom széttagoltságát. Rögzítette benne, hogy a császárválasztás hét választófejedelem jogkörébe tartozik (a kölni, mainzi és trieri érsek, valamint a cseh király, a szász választófejedelem, a rajnai palotagróf és a brandenburgi őrgróf). Ez a tartós hatalmi állapot tette lehetővé, hogy Franciaország a kontinens legerősebb állama legyen, valamint hogy a magyar, cseh és lengyel királyságok regionális nagyhatalmi státuszt vívjanak ki maguknak Közép-Európában.

Rendi fejlődés Csehországban

A huszita háborúk nyomán elindult Csehország rendi fejlődése, ugyanis a lázadó husziták egyik csoportjával való megegyezés – amely egyébként engedélyezte nekik a két szín alatti áldozást – rögzítette a király (jelen esetben Luxemburgi Zsigmond) hatalmának korlátozottságát a nép felett.

Rendi fejlődés Lengyelországban

I. Lajos magyar király, akit 1370-ben lengyel királlyá választottak, létrehozva a magyar és a lengyel királyságból a perszonáluniót, törvényeket hozott a nemesség megerősítése érdekében (azért, hogy a nemesség elfogadja leánygyermekét, Hedviget trónörökösnek). Ennek fényében 1374-ben kiadta a kassai privilégiumokat és törvényben rögzítette a nemesi adómentességet. Kialakult a kétkamarás országgyűlés intézménye, mely a Követek Házára és a Szejmre tagolódott.

A rendi állam intézményei

A rendi államformában mindegyik hatalmi ágban megfigyelhető a központi, uralkodói hatalom és a rendek együttes jelenléte.[3]

Törvényhozás – a rendi gyűlés

A rendi állam törvényhozása a tartományi vagy országos szinten működő rendi gyűlés volt. A rendi gyűlést az uralkodó hívta össze, és neki állt jogában azt feloszlatni is. Ő terjesztette be és szentesítette a törvényeket, azokat azonban már a rendek vitatták meg. A rendek közül általában a nemesség jutott döntő szerephez, a papság és a polgárság szerepe inkább kiegészítő volt.[3]

Tartományi gyűlések elsősorban azokon a területeken működtek, ahol a központi hatalom nem volt elég erős a helyi főurak különállásának felszámolására, vagy ahol történetileg az ország több korábban félig-meddig független állam, terület egyesítésével jött létre (például Lengyelországban,[17] a Német-római Birodalomban, a spanyol államokban[18] vagy Franciaországban, amelynek nagy területeit a 15. század végéig a koronától független hercegségek tették ki). A Magyar Királyság területén is működött tartományi gyűlés, a horvát szábor.

A rendi gyűléseken a rendek területenként eltérő rendszer szerint üléseztek, a két legelterjedtebb a francia mintájú háromkamarás, és a többek között Angliában és Magyarországon is meghonosodott kétkamarás rendszer volt. Előbbinél a papi- és a nemesi rend, valamint a harmadik rend küldöttei külön üléseztek, a főnemesek és főpapok személyesen vehettek részt, míg a közrendűek, az alsópapság és a köznemesség képviselői útján.[19]

A kétkamarás rendszerben a választóvonal nem a rendek között húzódott, a felsőházba (Magyarországon felsőtábla) a születésüknél illetve hivataluknál fogva személyesen meghívott főrendek kerültek be, az alsóházban (Magyarországon alsótábla) pedig küldöttek útján képviseltették magukat a rendek.[10][jegyzet 7]

Német területen megfigyelhető egy harmadik variáció, amely kissé mindkét rendszerre hasonlított, itt a főurak, a köznemesek és a városok alkottak rendet.

Végrehajtás

Mivel a királyi hatalom nem rendelkezett elegendő anyagi forrással mindenre kiterjedő hivatalnokrendszer kiépítéséhez, a helyi végrehajtás a rendek kezébe került,[3] csak a végrehajtó hatalom központi szervezete maradt az uralkodó kezében. Magyarországon ennek a megvalósulását láthatjuk a vármegyerendszerben, ahol a főispánt a király nevezte ki, a helyi ügyeket ténylegesen vezető alispánt azonban a 15. századtól – a rendi állam magyarországi létrejöttétől – a megyei rendek választották.[20]

Igazságszolgáltatás

A rendi állam elégséges pénzbevétel hiányában a végrehajtáshoz hasonlóan az igazságszolgáltatásban is a helyi hatalmasságokra támaszkodott. A bíráskodás joga a feudális államokban általában az adott terület hűbérurát illette meg. A rendek azonban védelmet élveztek az uralkodói és főúri önkénnyel szemben, ami a különböző rendeknél eltérően valósult meg. Az egyházi rend külön egyházi bírósággal rendelkezett, a nagyobb városok pedig általában maguk választhatták meg bíráikat. A nemesség védelmét az biztosította, hogy fellebbezhettek a királyi bírósághoz.

Megjegyzések

  1. Az úgynevezett harmadik rend elvileg mind Anglia, mind Franciaország rendiségében a nemesség és egyháziak körén kívüli lakosságot jelentette (lásd Britannica Hungarica „rend” szócikk), képviseletet azonban általában csak a városi polgárság kapott.
  2. A polgárság kiváltságainak egy részét (pl. egyösszegű adózás illetve országgyűlési képviselet) később egyes nagyobb mezővárosok is megkapták.
  3. A hatalom és a kereskedelem szétesése miatt az 5. századra a hivatalnokréteg és a kereskedők elvesztették megélhetésük alapját, a városok hanyatlásnak indultak.
  4. A segítséget csak azok az uralkodók élvezték, amelyek római katolikus hitet vallottak. Ez is indokolta Klodvig és a frankok megtérését 498 körül. (lásd Száray IV. 11. o. ill. Britannica Hungarica)
  5. Ennek részeként megadóztatta az egyházi jövedelmeket is, és üresen hagyott több főpapi hivatalt. (lásd Száray V. 98. o.)
  6. A főrendek közvetlen részvétele az országgyűlésen például továbbra is megmaradt.
  7. Ilyen rendszer működött még többek között a lengyel szejmben (Száray IV. 115. o.).

Hivatkozások

  1. Száray IV. 151. o.
  2. a b A rendiség definíciója a kislexikon.hu-n. (Hozzáférés: 2009. szeptember 11.) [Tiltott forrás?]
  3. a b c d e Britannica Hungarica „rend” szócikk
  4. Száray IV. 67. o. Száray V. 61. o.
  5. Magyarországon I. István II. törvénykönyve mondta ki (lásd pl. Száray V. 37. o.)
  6. familysearch.org idd. Prückler József gyászjelentése
  7. Budapest Főváros Levéltára. XIII.5: A Prückler család iratai
  8. a b c Száray IV. 15–17. o.
  9. Száray IV. 11. o.
  10. a b c d Száray IV. 67–69. o.
  11. a b Száray V. 61–62. o.
  12. Az aranybulla szövege. (Hozzáférés: 2009. szeptember 11.)
  13. a b Száray V. 72–73. o.
  14. Száray V. 76–77. o.
  15. Száray V. 98–100. o.
  16. Száray V. 108. o.
  17. Száray V. 115. o.
  18. Anderle 56. o.
  19. Anderle 47. o.
  20. Száray V. 127. o.

Források

  • Száray IV.: Száray Miklós: Történelem IV: A középkor. Budapest: Műszaki. 1999. ISBN 963 16 2262 2  
  • Száray V.: Száray Miklós: Történelem V: Magyar történet a kezdetektől 1490-ig. Budapest: Műszaki. 1999. ISBN 963 16 2263 0  
  • Britannica Hungarica: Britannica Hungarica Világenciklopédia. Szerk. Halász György – Széky János. Elektronikus kiadás. Budapest: J.I.T. LEXIKON. 2005.  
  • Anderle: Anderle Ádám: Spanyolország története. (hely nélkül): Móra. ISBN 963 11 6874 3