Ebben a cikkben megvizsgáljuk és elemezzük a Parnasszizmus-et különböző nézőpontokból és megközelítési szögekből. A Parnasszizmus olyan téma, amely különböző területeken érdeklődést és vitát váltott ki, ellentmondó véleményeket és mély reflexiókat generálva. Ezeken az oldalakon a Parnasszizmus különböző aspektusaiba fogunk beleásni, a történetétől és fejlődésétől a jelenkori társadalomra gyakorolt hatásaiig. Megvizsgálják ennek társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai szférában gyakorolt következményeit, hogy átfogó és részletes képet adjunk erről a ma oly aktuális témáról. Kimerítő elemzéssel igyekszünk megvilágítani a Parnasszizmus-et és annak következményeit, megnyitva az ajtót a kritikai és konstruktív reflexió előtt, amely mérlegelésre és párbeszédre hív.
A parnasszizmus (vagy parnasse) Franciaországban keletkezett l’art pour l’art művészeti irányzat volt a 19. század második felében.
A ’’Parnasszus’’ a görög mitológiában a múzsák lakóhelye volt. A parnasszisták nevüket a „Jelenkori Parnasszus" című, Leconte de Lisle szerkesztett folyóirattól kapták.
Théophile Gautier (1811-1872) francia költő, író és kritikus esztétikai nézeteivel a ’’’parnasszizmus’’’ költői gyakorlatát igyekezett igazolni. Szerinte a művészet az erkölcsi érdektől és a hasznosságtól független öncél (l’art pour l’art). A műalkotás legfőbb alkotó elemének a forma csiszoltságát tekintette. Gautier szerint csak az lehet szép, ami nem való semmire, a hasznos eleve rút, mert valamilyen szükségletet elégít ki.
A parnasse fő képviselői Gautier mellett Leconte de Lisle, követője Léon Dierx, François Coppée, José María de Heredia, Sully Prudhomme, Anatole France, Paul Verlaine. Charles Algernon Swinburne (1837-1909) a preraffaelitákhoz közel álló költő költeményei és verses drámái mellett jelentős kritikai írásokat tett közzé angol írókról, köztük William Blake-ről.