Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Lengyel filmművészet hatását a kortárs társadalomra. A Lengyel filmművészet érdeklődés és vita tárgya a tudás különböző területein, a társadalomtudományoktól a technológiáig. Hatása túlmutat a földrajzi és kulturális határokon, és relevanciája folyamatosan változik. Ezeken az oldalakon végig fogjuk elemezni azokat a különböző szempontokat, amelyek a Lengyel filmművészet jelenlétét a jelenlegi valóságunkban, valamint a jövőre vetítik. Az eredetétől a gyakorlati vonatkozásaiig egy olyan mély elemzésbe fogunk beleásni, amely egy olyan témára igyekszik rávilágítani, amely annyira releváns, mint amilyen a jelenkorban megkerülhetetlen.
A lengyel filmművészet Európa egyik legjelentősebb filmművészete. Legnagyobb korszakát 1956 és a hatvanas évek végére, majd az 1980 és 89 közötti évekre datálja a szakirodalom.
Bár született néhány figyelemre méltó, értéket sem nélkülöző film az ötvenes években (Aleksander Ford néhány műve), mint a többi kelet-közép európai filmgyártást, a lengyelt is uralmába kerítette a politikai illusztráció, a sematizmus, a hamisság. A Łódz-i Filmfőiskola és filmgyár addig is Kelet-Európa fontos filmközpontjának számított, de a Sztálin halála utáni, majd az 1956-os politikai változások gyorsan éreztették felszabadító hatásukat a szabadabbá vált kulturális életben is. 1956 körül több jelentékeny új alkotó lépett színre: elsősorban Jerzy Kawalerowicz, Andrzej Wajda és Andrzej Munk. Ekkor indult vagy teljesedett ki néhány kiváló színész pályája: Zbygniew Cybulski, Gustaw Holoubek, Andrzej Pawlikowski, Andzej Łapiński, Beata Tyszkiewicz, Barbara Lass-Kwiatkowska.
DOM - A HÁZ (Walerian Borowczyk és Jan Lenica, 1958) LABIRYNT - LABIRINTUS (Jan Lenica, 1962); FOTEL (Daniel Szczechura, 1963); CZERWONE I CZARNE - VÖRÖS ÉS FEKETE (Witold Giersz, 1963); KLATKI - RÁCSOK (Mirosław Kijowicz, 1966); WSZYSTKO JEST LICZBĄ - MINDEN SZÁM (Stefan Schabenbeck, 1966); APEL - APPEL (Ryszard Czekała, 1971); TANGO - TANGÓ (Zbigniew Rybczyński, 1980)