A Kváderkő kérdését ma széles körben vitatják, mivel sok embert érint világszerte. Felfedezése óta a Kváderkő növekvő érdeklődést váltott ki a tudományos közösségben és általában a társadalomban. Az évek során számos tanulmányt és kutatást végeztek, amelyek igyekeztek teljes mértékben megérteni a Kváderkő egészségügyi, társadalmi és környezeti vonatkozásait és következményeit. Ebben a cikkben a Kváderkő-hez kapcsolódó különböző szempontokat vizsgáljuk meg, áttekintést adva annak fontosságáról és mai hatásáról.
A kváder szabályos alakra, általában négyszög alapú hasábbá faragott építőkő. Fontos ismertető jegye, hogy nem vakolják be, tehát a fal síkján látható marad.
A szabályos megmunkálásnak köszönhetően a beépített kváderkövek érintkező felületei pontosan illeszkednek egymáshoz; belőlük soronként azonos méretű falazat építhető. Szabadon maradó oldalaikat gyakran fugával illesztik (MNL).
Eleinte főleg a várépítésben használták. Általában a várak sarkait, illetve az ajtók, ablakok, lőrések kereteit rakták ki belőle. Nagyon ritkán az egész várat ilyennel burkolták (Sulinet).
A reneszánsz építészet kedvelt eleme volt a nyers felületű kváderkövekből épített „rusztikafalazat”. Máig előszeretettel használják épületek sarkainak armírozására.
A 19. századi historizáló építkezés kedvelt formaeleme a „kváderezés”, azaz a rakott kváderkövekhez hasonlóan, vízszintes vagy hálós fugával, mélyítéssel kialakított vakolat (MNL).
Az összetett szó első tagja latin eredetű, német közvetítéssel: a német Quader (kváderkő, téglatest) szó a latin quadrumból (négyzet), illetve az azonos tövű quattuor számnévből ered.[1]
A homlokoldal megdolgozásának módjától függően lehet: