Két portré (Bartók)
A mai világban a Két portré (Bartók) nagy jelentőségűvé vált, és általános érdeklődésre számot tartó témává vált minden korosztály és hátterű ember számára. A Két portré (Bartók) megjelenése óta sokak figyelmét felkeltette, vitákat, vitákat és végtelenül egymásnak ellentmondó véleményeket generált. Hatása olyan jelentős volt, hogy átlépte a kulturális és földrajzi korlátokat, és a tudás különböző területein végzett kutatások és kutatások tárgya. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk a Két portré (Bartók) jelenségét, elemezve annak következményeit és következményeit a mai társadalomban.
| Két portré | |
| Zeneszerző | Bartók Béla |
A Két portré, vagy másik nevén Két arckép (Op. 5, Sz 37, BB 48b) Bartók Béla műve. Első tétele megegyezik I. hegedűversenyének (Op. poszth., Sz 37, BB48a) első tételével.
Felépítés
Két egyazon motívum más-más karakterre való alkalmazása nem új ötlet: Hector Berlioz és Liszt Ferenc már megtalálták az egyazon dallamban rejlő ellentétes tartalom kifejezésének nyitját, sőt, meg is tették, hogy ugyanazzal a melódiával jellemezték az ideálisat és a torzat. Valószínű, hogy Bartók Liszt Faust-szimfóniája példáján indult el a zenekarra és szólóhegedűre komponált Két portré megfogalmazásakor.
Tételek – avagy a két arckép
Ideális
Az Ideális kezdő dallamsora (d-fisz-a-cisz), mintegy kvázi névjegyként kíséri végig a zeneszerző egész életét.
A tétel hármas tagolása az ellentétek drámai összecsapására nyújt lehetőséget: a megoldást a harmadik szakaszban jelentkezik, ahol a zenekari szövet folyamatosan egyszerűsödik, emellett igen sok tiszta harmónia is erre utal.
Torz
A torz arckép ugyanezt a dallamot fordított értelemmel tolmácsolja: a groteszk elemet éppúgy megtaláljuk benne, mint a démonit.
A hangszerelés ezt érzékelteti: az első tételben a szólohegedű ormálta szárnyaló dallamot; itt sok esetben az egész zenekar egyszerre szólal meg, emellett igen feszes ritmikával találkozhatunk.
Ez a tétel a zeneszerző zongorára írott Bagatelljeinek (op. 6) zárótétele volt, amely A szeretőm táncol (Ma Mie qui danse) címet viseli. Bartók valószínűleg az első portré bemutatója után, 1911 február-márciusában hangszerelte meg.
Hangszerelés
Lásd 1. hegedűverseny (Bartók).
Autográf anyagok
- I. tétel (= BB 48a I. tétele): Partitúra: ismeretlen kopista másolata Bartók javításaival (Bartók Péter magángyűjteménye: 16TFSID1); a másolat folytatását, azaz a II. tételt lásd BB 48a: Budapesti Bartók Archívum: 4131a)
- II. tétel (= BB 50, 14. bagatell hangszerelése): Autográf partitúra, a R 767 elsőkiadás (1911) metszőpéldánya (Bartók Péter magángyűjteménye: 16TFSID1)
- I–II. tétel: a Rozsnyai elsőkiadás egy példánya Bartók javításaival (ifj. Bartók Béla magángyűjteménye).
