A mai világban a Felkiáltójel olyan téma, amely minden korosztály és társadalmi réteg figyelmét felkeltette. A társadalomra gyakorolt hatásától a technológiára gyakorolt hatásáig a Felkiáltójel számos vita és vita tárgya volt az elmúlt években. Miközben folytatjuk e jelenség feltárását, elengedhetetlenné válik, hogy alaposan megvizsgáljuk különböző aspektusait, és megértsük, hogyan formálja mai világunkat. Ebben a cikkben elmélyülünk a Felkiáltójel különböző aspektusaiban, és feltárjuk a mindennapi életünkben betöltött relevanciáját.
Írásjelek |
---|
!
A magyar tipográfiában nem használt jelek, valamint az elterjedtebb idegen vagy köznyelvi elnevezések zárójelben vannak megadva.
|
További írásjelek |
|
Számokkal használt írásjelek |
Pénznemjelek |
|
Egyéb tipográfiai jelek |
|
Diakritikus jelek |
A karaktertáblákban |
|
A felkiáltójel (!) valamennyi latin ábécét használó nyelvben az az írásjel, amely – általában a mondat végén állva – felkiáltás, felszólítás, meglepetés, óhajtás, kívánság, vágy, parancs, tiltás, kérés jelölésére szolgál a kijelentéssel (állítással) és kérdéssel szemben. ASCII kódja: Alt+33, hexadecimálisan 0x0021.
A magyarban és a legtöbb latin betűs nyelvben csak egyetlen alakja van, amelyet a mondatok végére helyeznek. A spanyol nyelvben megkülönböztetnek nyitó- (¡) és záró-felkiáltójelet (!) is, amelyek közé a felkiáltó, felszólító, vagy óhajtó mondatrész kerül, vagyis a spanyolban az idéző- és a gondolatjelhez hasonlóan a nyitó- és záró-felkiáltójel a mondat közben is állhat. Ezt a jelölésmódot a Spanyol Királyi Akadémia 1754-ben vezette be a szabad szórend miatt az olvasás megkönnyítésére, és bekerült néhány más, a spanyol befolyástól érintett nyelvbe is.
Feltételezések szerint a felkiáltójel eredete a latin IO indulatszóra vezethető vissza, amelyet kezdetben a felkiáltómondatok végén egymás alá írtak, s ennek a leegyszerűsödött formájából nyerte el a mai alakját.