Enkausztika
Ebben a cikkben a Enkausztika lenyűgöző világába fogunk beleásni. Az eredetétől az évek során végbement fejlődéséig mindenbe belemerülünk, ami a Enkausztika-el kapcsolatos. Elemezni fogjuk a társadalom különböző aspektusaira gyakorolt hatását, az emberek életére gyakorolt hatását és a jelenlegi kontextusban relevanciáját. Ezenkívül különböző nézőpontokat és szakértői véleményeket tárunk fel a Enkausztika-ről, azzal a céllal, hogy átfogó és teljes képet adjunk erről az izgalmas témáról. Kétségtelen, hogy a Enkausztika egy olyan téma, amely senkit sem hagy közömbösen, és amelyből mindig tanulhat valami újat.
Az enkausztika az ókori festészet egyik sajátos technikája. A szódával kevert viasz (pun viasz — cera punica) alapanyagú festéket felvizezve, ecsettel kenték a színezni kívánt felületre, majd külön erre szolgáló, felhevített célszerszámmal, az úgynevezett kesztronnal ráégették arra.
Az enkausztika nagy előnye volt tartóssága és az olajfestékekéhez hasonlóan mély, tüzes színhatása. A görög kultúra archaikus korában fejlesztették ki a kőépületek és szobrok festésére; a márványszobrokat később is ezzel a technikával színezték.
A módszert már a vázafestő Polügnotosz is ismerte, de általánosan csak az i.e. 4. században terjedt el; ettől az időtől főleg táblaképek festésére használták. Az ilyen technikával készült és ránk maradt művek többsége a római kori Egyiptomban készült múmiaportré. Ezeken egymás mellett láthatók az ecset és a kesztron használatának nyomai.
Jegyzetek
Források
- Művészeti lexikon I. (A–E). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981. 626. o.
